Annyira hirtelen ötlet volt ez az utazás, hogy rendesen át sem tudtunk semmit gondolni. Talán nem kellett volna ennyire gyorsan eljönni Londonból, és élni kezdeni.
Várhattam volna. Tervezhettem, szervezhettem volna az utazásunkat. De, amikor ott voltunk Milánóban a vasútállomáson, nem tudtuk merre induljunk. Harry a reptértől a városba tartó ideig végig azt mondta, hogy nyugodjak meg, világosan minden ki lesz írva.
Aztán, amikor odaértünk már ő is megingott, ugyanis a vasútállomáson a vonatok indulását-érkezését jelző táblán sehol nem szerepelt a Como név.
Megrekedtünk.
Az emberek többsége olaszul mondta nekünk a választ, de semmit nem értettünk. Aki pedig tudott angolul, attól nem tudtunk meg semmit. Mintha nem értettek volna minket. Mintha annyira világosan ki lett volna írva honnan indul a vonat, és mi a végállomása. Pedig nem volt kiírva.
Amikor már feladtuk egy fiútól kértem segítséget, aki a telefonomat használva letöltött egy menetrendet, de még így sem tudta melyikre szálljunk fel.
- Reménytelen helyzet. - sóhajtottam, miután a fiú elsétált a maradék esélyünkkel is, hogy eljussunk Comoba.
- Nem fogjuk feladni! - Harry határozott hangja mögött ott csengett az idegesség is. Már ő is kezdte feladni, tudtam nagyon jól, de örültem, hogy ha én már nem is, ő még kitartott az utazásunk mellett. - Add ide. - elvette a telefonomat, és a menetrendet kezdte átböngészni.
- Milánó is szép város, nem? Maradhatunk itt is.
- Psszt. - Harry intett, hogy maradjak csendben, majd felnézett a táblára az induló vonatokat nézve. - Van 10 percünk elérni a vonatot. Gyere.
És már csak azt láttam, ahogyan siet előre, bőröndjét húzva maga után.
- Avery! - azonnal megfogtam a bőröndöm fogantyúját, és siettem Harry után. Felmentünk a peronra, aminek mindkét oldalon vonatok álltak. Harry odavezetett a jobb oldalihoz, és felmutatott a táblára. Chiasso.
- Ez kell nekünk. - vigyorgott rám. - Nézd. - a telefon kijelzőjére mutatott, ahol ott volt kristálytisztán, Chiasso városa előtt Como van.
Rávigyorogtam, és a nyakába vetettem magam.
- Eljutunk Comoba!
Harry nevetett, és magához szorított. - De el ám. Méghozzá most.
Szerelmes lettem ebbe a városba.
Ahogyan a vonat Como felé haladt, látszódni kezdtek az Alpok hegyei, én pedig úgy tapadtam az ablakra, mint egy kisgyerek. Nem tehettem róla, de ilyet sem sokszor lát az ember.
A hotelünk alig pár méterre volt a tótól, amit a vasútállomástól azonnal meg is találtunk, így gyalog tettük meg az utunkat a hotelig.
Szinte semmit nem beszélgettünk, csak Harry is és én is néztük a helyet, és szívtuk magunkba a nyugalmat.
- Ez kellett nekem. Ez a csend. - Harry arca sokkal nyugodtabb volt, mint mikor elindultunk Londonból. Látszott rajta, hogy ez a hely meghozta számára a kikapcsolódást.
- Nem bántad meg, hogy eljöttél velem?
- Soha nem tudnám megbánni. - rám mosolygott, és megfogta a kezemet. - De ugye tudod, hogy szeretném tudni, miért volt ilyen hirtelen ötlet ez az utazás?
Egy pillanatra megtorpantam, de aztán folytattam tovább a sétát.
Tudtam nagyon jól.
Tudtam, hogy Harry magyarázatot szeretne miért volt ennyire hirtelen ötlet az utazás, miért mondtam azt, hogy élni szeretnék. Én pedig elhatároztam, hogy elmondom neki!
Nem valami titokzatos dologról volt szó a múltamban, de mégis fájdalmas, amiről az emberek nem szeretnek beszélni. Én sem szerettem.
De ott Comoban elhatároztam, hogy a szállodába érve beszélgetek Harryvel. Mert neki eltudom mondani, megbíztam benne.
A szálloda mesés környezetben volt, és amikor a recepciós közölte, hogy van nekik erkélyes szobájuk, mi azonnal lecsaptunk a lehetőségre.
- Ez kurva szép! - Harry, amint beléptünk a szobába, rohant az erkély ajtóhoz, aminek ajtaját kitárva az a látvány tárult elé amire számított. Sőt talán még jóval szebb. - Gyere, Avery.
Elmosolyodtam, mert most pont nem tudtam megmondani, hogy én vagy ő az izgatottabb.
Azt a csodát, ami elém tárult, azt nem lehet leírni szavakkal. A como-i tavat, és az őt körülvevő hegyeket, a sirályok hangjait, a szellő lágy érintését az arcomon és a víz illatát.
- Meseszép. - felsóhajtottam, és Harryre néztem. - Nem hittem, hogy ez ennyire gyönyörű.
- A valóság mindig szebb, mint a képek. - mosolygott, és magához húzott. Az oldalának dőlve figyeltem a hegyeket, és a tavat.
- Olyan nyugodt itt. - Harry végig simított a karomon. Elmosolyodtam.
- Igazad van. Olyan békés. Szívesen laknék itt. - Tényleg eltudtam képzelni, hogy az egyik hegyen lévő kis házba költözzek, mindig tökéletes rálátással a hegyekre és a vízre. Kinek lenne bármilyen ellenvetése az itteni élettel?
- Egy idő megunnád. - állát megtámasztotta a fejemen.
- Lehetséges, hogy egy idő után elmúlna a varázsa, de nincs rohanás, nyugodalmas.
- Elakarsz költözni Londonból?
- Valamikor igen. - elhúzódtam tőle, és felnéztem rá. - Amikor már megunom a nyüzsgést, és az állandó rohanást, akkor talán pont ide fogok menekülni.
- Tervezed ezt?
- Volt az életemnek olyan szakasza, amikor csak azt szerettem volna. Elbújni mindenki elől, és sosem nézni vissza.
Néha még a mai napig ezt éreztem. Szerettem volna elmenni Londonból, az agyamat kikapcsolni, és pihenni. De tudtam, ha elmennék a nyüzsgő nagyvárosból, nem forognának az agykerekeim, és beleőrülnék az egyedüllétbe.
Ezért voltam itt Harryvel.
- Akarsz róla beszélni?
Igen.
Igen.
És igen.
Bólintottam, leültünk az erkélyen található kis padra és sóhajtottam. Könnyítenem kellett a lelkemen, ki kellett öntenem a szívemet, és erre a megfelelő személy pontosan Harry volt.
Bíztam benne, barátom volt, és még annál egy picivel több.
Nem eshet bántódásom, ha felfedem előtte a dolgaimat.
Biztos nem fog bántódásom esni, ugye?
- Ha nem akarsz sem baj, megértem.
- Nem, Harry. Minden oké, jól esne valakinek elmesélnem.
- Nem sürgetlek, ráérsz. - rám mosolygott és megszorította csupasz combomat. Lenéztem a kezére, végig simítottam az ujjain, és próbáltam leküzdeni a hányingeremet, ami egyre feljebb kúszott a gyomromból a szám felé.
Ideges voltam, pedig nem kellett volna. Megszorítottam Harry kezét.
- Nem tudom hol kezdjem. - nevettem zavartan, és hátra tűrtem a hajamat.
- Ahonnan szeretnéd. - Harry puszit nyomott a hajamra, hátra dőlt, és simogatni kezdte a hátamat.
Igen, ez kellett nekem. A lelki segítség.
- A szüleim nagyon elit rétegből származtak, ahol senki olyannak nincs helye, akinek a fizetése kevesebb, mint hét számjegyű. Anyám ügyvéd, apám bíró a mai napig. Nagyon megnehezítette ez az egész az életemet. Mindig szépen kellett mosolyognom, jól kellett viselkednem, hiszen hogyan néz ki, ha egy köztisztviselő lánya rendetlenkedik, és futkározik. Mindig makulátlan ruhákban járkáltam, sosem voltam koszos, és ha elestem, azonnal ott termett valaki, hogy felvegyen. Nehéz volt kiszakadni onnan, és a szüleim, főleg anyám, szerette volna, ha az ő pályáját folytatom tovább, vagy éppen orvos leszek. Azt mondta, az orvoslásban a helyem, mert én talán elmulasztanám neki a folytonos fejfájását. - elmosolyodtam az emlékekre, még ha nem is volt valami szép emlék. Emlékszem a középiskola legelején mondta ezt. "Avery, neked orvosnak a helyed, mert majd te meggyógyítod az én fejfájásomat."
- Ezek szerint nem mentél orvosnak. - Harry végig simított a hajamon. Nem néztem hátra rá, így sokkal könnyebb volt beszélnem, mert tudtam, ha belenéztem volna a szemeibe, összeomlottam volna.
- Se ügyvédnek. - elmosolyodtam, és néztem a tavat körülvevő hegyeket. Megnyugtatta a lelkemet, megnyugtatta a szívemet. - Nem szerettem volna ezt csinálni. Kiskoromban mindig szerettem szervezkedni, esküvőset játszani. Jennifer Lopez filmjéért egyszerűen odavoltam, tudod, amikor esküvőszervező. Én az akartam lenni, már tíz éves korom óta, de a szüleimnek nem mondhattam el. - megakadtam, mert most jött a legszebb, de legrosszabb rész is.
- Ha nem szeretnéd, nem kell folytatnod.
- Nem, csak simogasd a hátamat.
Harry halkan kuncogott, de simogatta tovább lassan a hátamat.
- A középiskolában összebarátkoztam két fiúval és egy lánnyal. Oliver, Derek, Olivia. A szüleim nagyon jó barátságot ápoltak egy családdal, akiknek a fiúk, Richard ugyanannyi idős, mint én, és célul tűzték ki, hogy mi ketten összeházasodunk. Richard a suliban elhíresztelte, hogy együtt vagyunk, pedig semmi nem volt belőle igaz. Nem voltak barátaim az elején, és úgy a második hét körül kezdtem el beszélgetni Oliviával, aki annyira rendes, és aranyos volt, hogy szükségem lett rá. Találkoztunk, amikor is nem egyedül volt, hanem ezzel a két fiúval. Azt hittem rosszat akarnak.. - mosolyodtam el az emlékekre. - Hogy ők is csak átvernek, de nem, barátkozni akartak. Velem. Tudod ez nekem nagy dolog volt, mert sosem voltak barátaim, ők voltak nekem. Mindennap találkoztunk, mindennap együtt voltunk, és nem untuk meg egymást. A szüleim ki nem állhatták őket, mert a srácokkal akartam New Yorkba költözni, ott akartunk tovább tanulni. Én rendezvényszervezőnek, Derek orvosnak, mert neki tényleg az volt az álma, Olivia táncosnak, Oliver... Oliver pedig mindig is építész akart lenni. - Felnéztem az égre, aminek egész felülete kéken tündökölt, sehol sem volt rajta egy felhő sem. Tudtam, hogy ott volt mögötte, és hallott engem.
Tudta, hogy mennyire nagy szükségem lett volna rá.
- Mi történt ezzel az álommal?
- Összevesztem a szüleimmel, mert bejelentettem nekik, hogy elmegyek New Yorkba. Azt mondták nem engednek el azokkal a senkikkel, és ha megteszem, kitagadnak, minden anyagi segítséget visszaszorítanak, és elintézik, hogy ne kapjam meg a lakhatáshoz szükséges papírokat. Együtt voltunk Oliverrel, akkor már másfél éve. - Harry keze megállt a simogatásban, de nem kellett sokáig várnom, és újra simogatni kezdett. - Nagyon szerettem őt, ahogyan ő is engem. Eldöntöttük, hogy együtt fogunk lakni New Yorkba, ahogyan Derek és Olivia, akik szintén egy párt alkottak. Mindig azt beszéltük, hogy ha nem megy az együtt lakás, akkor cserélünk. A két lány, és a két fiú fog együtt lakni. Mindent elterveztünk, Oliver alig várta, hogy elutazzunk, és csak magának tudhasson. - Nem akartam, de kifolytak a könnyeim, ahogyan az eget nézve megjelent előttem Oliver mindig mosolygós arca, aki azt számol vissza.
"Már csak kétszázhatvan nap, Egyetlenem! Kétszázhatvan nap múlva csak az enyém leszel!"
- Amikor elegem volt a szüleimből, és a örökös sznobságukból, elmenekültem Londonnak arra a környékére, amit imádtam. Ahol az emberek extra kedvesek voltak, és ahol az utcán ha végig sétáltam, mindenki rám mosolygott, és a sokadik alkalomnál már úgy mentem oda, hogy azt kérdezték mit csináltak a szüleim. Éreztem ott, hogy tartozok valahová, hogy annak az utcányi lakosoknak számítok valamit.
- A barátaidnak is számítottál. - Harry hangja olyan jóleső melegséget hozott a lelkemre, amit jó ideje már nem éreztem.
- Igen, igazából pont csak nekik számítottam, és az apukámnak. Apu mindig közelebb állt hozzám, mert mindig az én pártomat fogta, de anyu ellen sosem mert kiállni, így mindig alul maradtam. Ott is talán pont az bántott, hogy láttam rajta mennyire büszke, de mégsem mondta anyunak azt, hogy beszéljük meg. Csendben a háttérben maradt, és megvárta, amíg anyu elsorolja, mi történik, ha New Yorkba utazok. Elmenekültem abba az utcába. Oliver tudta, hol vagyok, ahogyan azt is, hogy miért mentem oda. Nem kellett semmit mondanom, értett mindent. Akkor adta ezt oda nekem. - végig simítottam a karkötőmön, Harry előrehajolt, hogy jobban megnézhesse.
- Élj. - ejtette ki a száján azt a szót, ami miatt mi most itt voltunk, ez a karkötő volt az oka annak, hogy én utazni kezdtem.
Élni kezdtem.
- Mindig azt akarta, hogy éljek, hogy járjam be a világot. Neki Olaszország volt az álma. Elterveztük hogy itt fogjuk kezdeni, megismerjük az olasz kultúrát, embereket és mindent. - a mellkasom szorítani kezdett a fájdalomtól, és a szemeimből olyan hirtelen kezdtek folyni a könnyek, hogy fel sem tudtam rá készülni.
- Héj. Css. - Harry átölelt, de én elhúzódtam tőle. Be kellett fejeznem! Neki eltudtam mondani! - Ha nem megy, akkor hagyd.
- Nem! Minden rendben, csak...
- Avery. Hol van most Oliver?
Felnéztem az égre.
Egy sokkal jobb helyen volt, ebben biztos voltam, hiszen ő mindig a legjobbat érdemelte, és tudtam, hogy most a legjobb helyen nézi végig azt, ahogyan kisírom magam.
- Az utca végén egy autó ráhajtott a járdára. Ahogyan közeledett, Oliver észrevette és ellökött onnan, de saját magát... - elcsuklott a hangom. - Saját magát már nem tudta megmenteni. Meghalt, Harry. Elvesztettem őt.
Felszabadult a tüdőm, a mellkasomról legördült a súly, és a szívemből felszakadt a zokogás fájdalmasan, keservesen.
A kép, ahogyan a barátodat, szerelmedet elüti az autó, mert megmentette a te semmirekellő életed...borzalmas, pokoli kín volt.
- Miattam halt meg. Nekem kellett volna meghalnom. - Harry letaglózva ült ott, de magához szorított, és simogatott.
- Nem miattad halt meg. Megmentett téged, mert ha nem teszi mind a ketten meghaltatok volna.
- De akkor legalább nem kellett volna egyedül kibírnom azt a sok szörnyűséget. - zokogtam, ömlöttek a könnyeim, és annyira fájt a szívem, hogy azt hittem, meghalok. - Ahogyan ott álltam, körülöttem mentősök, rendőrök, akik azt mondják minden rendben lesz.. De nem! Ott változott meg az egész életem. - felsírtam, erősen markoltam Harry pólóját. A gyász, és fájdalom elementáris erővel szakadt fel a testemben. - A szüleim nem beszéltek velem, mindig csak azt hajtogatták, hogy jobb ez így. Apu nem, de nem mert segíteni, pedig szükségem lett volna rá, legalább ő mellettem lehetett volna. Derek és Olivia engem hibáztattak!
- Jézusom.. - Harry az ölébe húzott, és úgy ölelt magához, mint egy kisgyereket, de szükségem volt rá. Neki elmondhattam ezeket. - Nem a te hibád volt..
- Mindig azt éreztem, hogy az enyém... Derek és Olivia a fejemhez vágták, hogy ha nem menekülök el a problémáim elől, akkor ez nem történik meg. De ők nem voltak a cipőmben, Harry. Nem érezték, amit én. Rendes, aranyos családjuk volt, akik támogatták őket.
- Oliver családja?
- Sosem hibáztattak. - lehunytam a szemeimet, hogy visszaröppenjek a múltba, még ha csak képzeletben is. - De borzalmasan megviselték őket, és Oliver testvéreit is a hír. Nem okoltak engem, mindig azt kérték, hogy menjek át hozzájuk, legyek velük, de én nem tudtam a szemükbe nézni. Ha én nem vagyok, a fiúk a mai napig élne. Elvettem az esélyét Olivernek, hogy éljen.
- Nem, Avery! - Harry megfogta az arcomat és a szemeimbe nézett. - Beszélned kellett volna velük, ők ott lettek volna neked, ők azok akik segíthettek volna ezen túl lépned.
Tudtam jól.
De annak a fiúnak a szüleinek a szemeibe nézni, akit imádtam, az felért volna egy öngyilkossággal. Nem bírta volna ki a szívem, ha az ő szemeikbe bele kellett volna néznem.
- Én miattam halt meg a fiúk..
- Nem! - Harry határozott hangja mennydörgés volt az éterben. Tágra nyíltak a szemeim, csak rá figyeltem, és a szavaira. - Nem miattad. Az miatt az autós miatt, aki a járdára hajtott. Nem szabad ezen rágódnod, hogy miattad halt meg. Nem, Avery. Ő megmentett téged.
- Pont ez az! Nekem kellett volna az autó elé kerülnöm. - szipogtam, kézfejemmel letöröltem a szemeimet. - Nem akartam élni, Harry. - döbbent szemei láttán pontosítottam. - Mármint Oliver halála után. Olyan üres lett minden és magányos. Ő volt a másik felem, a jobbik felem. Rávilágított a hibáimra, és annyira jó volt vele minden egyes perc, hogy azt kívántam bárcsak megállna az idő. Aztán Olivia és Derek elfordultak tőlem, New Yorkba költöztek a temetés után. Ott sem voltak úgy igazán velem. Én Oliver szülei mellett álltam, Derek és Olivia rám sem néztek. Négy éve nem beszéltem, és nem találkoztam velük. Semmit nem tudok róluk. Ők voltak a barátaim, szükségem lett volna rájuk. - elsírtam magam, Harry pedig magához szorított és hagyta, hadd beszéljek és sírjak. - Azt akartam, hogy segítsenek, hogy együtt legyünk. Egyedül kellett mindenen átmennem. A suliban már végeztünk, nyár volt, és egyedül voltam. A szüleim néha rám néztek, apukám aggódott értem, de sosem mert nyitni. Pokolian fájt, és csak megakartam halni. Oliver után akartam menni, de tudtam, hogy ha öngyilkos lennék, akkor lehet nem vele lennék.
- Hogy birkóztál meg vele? - suttogta a hajamba, miközben azt újra simogatni kezdte.
- Napokig csak sírtam, és feküdtem, aztán pár hét múlva valami megszállt, és változtatni akartam. Beakartam saját magamnak, Olivernek és mindenkinek bizonyítani, hogy tudok magammal mit kezdeni. Elkezdtem dolgozni egy kávézóban, minden pénzemet félre raktam. A szüleim azt hitték így gyászolok, hogy a munkába menekülök. Pedig nem. Terveim voltak, álmaim. Összegyűjtöttem a pénzt, a számlámról is mindig leszedtem a pénzt, hogy a szüleim ne fagyaszthassák be, és mindent félre raktam, hogy vehessek magamnak egy kis albérletet, azt ahol lakok. Megtetszett azonnal, messze volt a szüleimtől, és ezt akartam.
- Nem is mondtad el nekik, hogy mire gyűjtesz?
- Nem. - felegyenesedtem, és néztem a távolba, hiszen minden emlékkép olyan élénken élt bennem, mintha csak tegnap történt volna. - Nem beszéltem róla nekik. Csak azt látták, hogy elmegyek otthonról, és hazamegyek. De, amikor megtudták... - elmosolyodtam. - Apu nem szólt semmit, de anyu nagyon megharagudott, és másnapra el kellett költöznöm. Akkor állt ki mellettem apu és mondta anyunak, hogy ne legyen ilyen, de anyu nem engedett, én pedig nem ellenkeztem. Menni akartam. - Harry szemei közé néztem. - El tőlük, és mindentől, ami fájt.
- Egyedül egy lakásban? Avery.. - sóhajtotta, és megsimította az arcomat. Belesimultam a tenyerébe, és elmosolyodtam.
- Sokat futottam, edzettem, dolgoztam. Akkor csináltam meg az esküvőszervezői vizsgámat. Keményen tanultam, önéletrajzokat küldözgettem, mígnem a mostani munkahelyem rendezvényszervezőt keresett. Jelentkeztem, és felvettek. Dolgoztam ott, de tudták, hogy mi is akartam én mindig lenni, hogy esküvőszervező lennék igazából. Megengedték, hogy legyen saját vállalkozásom, és a "hideg" hónapokban rendezvényeket szervezzek. Nagyon rendesek voltak, hogy ezt megengedték.
- Oliver mit szólt az esküvőszervező álmokhoz?
- Bátorított. - mosolyogtam. - Mindig azt mondta, hogy csináljam, éljek az álmaimnak, én pedig hallgattam rá, mert tudtam, igaza volt. Együtt találtuk meg a New York-i iskolát, együtt jelentkeztünk, mert bátorított, segített.
- Hiányzik, igaz? - annyira lágy volt a hangja, hogy nem csak Oliver emlékére, de Harry hangja miatt is sírva fakadtam.
- Borzasztóan. Most már könnyebb, mióta Katy és mindenki az életembe pottyant, de előtte borzalmas volt. Senkim nem volt, és a mai napig nincsenek barátaim. Nem voltak akikkel megtudjam ezeket beszélni, akit felhívhatok éjjel, aki bármikor meghallgat. Nem volt kinek kisírjam a bánatomat. Vagyis volt, de ők elhagytak, és pokoli volt. Amikor fáj mindened, de nincs senki, hogy segítsen. Szörnyű érzés volt, Harry. Napról, napra egy kicsit mindig meghalt bennem valami.
Harry csak ölelt és hagyta, hadd sírjam ki magamat a mellkasán. Megpuszilta a homlokomat, fejét a fejemnek döntötte.
- Itt vagyok neked, jó? - suttogta. - Segítek neked visszaszerezni az elhalt darabkáidat.
Belezokogtam Harry mellkasába. Annyira jól esett, amit mondott, hogy a szívem ébredezni kezdett hosszú álmából, ami alatt semmilyen érzelmet nem akart befogadni.
Se szerelmet, se szeretetet, se boldogságot.
De tudtam, hogy Harry komolyan gondolta. Segít nekem helyre jönni, segít összeszedni a szívem elhalt darabkáit.
Felpillantottam az égre.
Még a könnyes szemeimen keresztül is láttam, ahogyan Oliver boldogan rám mosolygott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése