- Jobban érzed már magad?
Harryvel elfeküdtünk az ágyban, miután a könnyeim elapadtak és megnyugodtam. Nagyszerű érzés volt valakinek, főleg Harrynek, elmondani mi történt négy évvel ezelőtt. Olyan embernek mondtam el, aki barát, aki megért, és nem fog kinevetni.
Azt hittem gyilkos leszek a szemében, hiszen ha nem is készakarva, de megöltem a barátomat. Tudtam, hogy nem az én hibám volt, de mégsem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy nem az én hibám volt.
Évekig magamat emésztettem, és hibáztattam, mert elhittem az emberek nézései alapján azt, hogy miattam halt meg a barátom. Valahol legbelül tudtam, nem az én hibám volt, de mégis láttam az emberek szemeiben a szégyent, az utálatot, ezért szakítottam meg mindenkivel a kapcsolatot.
Ezért szakítottam meg minden kapcsolatot mindenkivel, akivel Oliver valaha is szóba állt, aki a családja volt. Nem akartam beszélni a szüleivel. Féltem, hogy hónapok múlva rájönnek arra, hogy mégiscsak az én hibám volt a fiúk értelmetlen halála, és akkor meggyűlölnek, lenéznek.
Elakartam ezt kerülni.
Így inkább elkerültem őket is.
- Igen. - és ez igaz is volt.
Tényleg sokkal jobban éreztem magam, mintha azt a nehéz súlyt, amit az évek alatt az élet rád rakott, valaki levette volna, vagy segített volna cipelni.
Fellélegeztem.
A szívem még fájt, hiszen a szerelmünk halálát piszok nehéz feldolgozni, de már tudtam, hogy nem kell magamban tartanom a könnyeimet. Tudtam, hogy már Harry megérti miért nincsenek barátaim. Pontosan azért, mert nem akartam barátságokat kiépíteni, mert féltem a csalódástól és attól, hogy megint valamit elszúrok.
Inkább magamban emésztettem magam, és a munkámnak éltem, aminek hatására megismertem új embereket, de nem lettek barátaim.
Talán csak Harry. Na, meg Katy, bár ezeket neki nem mondtam volna el.
- Köszönöm, hogy elmondtad ezeket nekem. Nem fogom senkinek mondani, ha nem akarod, hogy tudják.
- Nem szeretném, ha megtudnák. - sóhajtva bújtam még jobban Harryhez, akinek ölelő karjainál most nem volt jobb hely a világon. - Katy azt mondta még az esküvő előtt, hogy neki bármit elmondhatok, csak tudod erről nem egyszerű beszélni. Magamat hibáztattam mindig, és ez most sem változott..
- Nem szabad, Avery. - megfogta az államat, és maga felé fordította az arcomat.
Az a gyönyörű pillantás...
Ahogyan rám nézett azzal a csodálatosan zöld szemeivel, azt éreztem, hogy itt a helyem, Harry mellett, a karjaiban. Elveszve ezekben a szemekben, karjaiba bújva.
Elmosolyodtam, és mélyen a szemeibe néztem.
Miért volt ez ilyen jó?
Nem szabadott volna ezt éreznem, nekem még ott volt Oliver... a szívem még az övé volt, és néha azt éreztem, hogy sosem lesz másé, mert az első szerelmem volt, és olyan érzelmeket váltott ki a közelemben, amire mindenki azt mondja, hogy erre más sosem lesz képes.
De most talán más lehet..
Oliver is azt akarja, hogy boldog legyek, de nem bírom magam azon túltenni, mi van ha megint megtörténik? Mi van, ha megölöm a barátomat?
- Ígérd meg, hogy nem rágódsz rajta, hogy megpróbálod feldolgozni?
Sóhajtottam. Ezt még ő sem gondolta komolyan..
- Kérlek, Avery. - lehajolt, és lágy csókot nyomott az ajkaimra. Na, ettől bármire beadom a derekamat. - Temesd el magadban a múltat, mert az fel fog téged emészteni.
- Már megtette.. - keserűen elmosolyodtam.
- Ne hagyd magad. Itt vagyok én, Katy, Tom. Még az a nyálkupac Ronald is.
Felnevettem, elhúzódtam Harrytől annyira, hogy az oldalamon fekve pont a szemeibe tudjak nézni.
- Nem is nyálkupac.
- Nézz már rá. Zselézett haj, ami mindig tökéletesen áll.
- Nem úgy, mint a tiéd. - vigyorogtam.
- Naaa. - összehúzott szemöldökkel nézett rám. - Az én hajam innen látszik, hogy minden mű készítmény nélkül is úgy áll, ahogyan állnia kell. Természetesen.
Nevetve ráztam meg a fejemet.
- Igazi üzletember vagy. Mindig, mindenből kimagyarázod magad.
- Haha, de ezt nem az egyetemen tanították. - pimaszul rám vigyorgott, és megcsiklandozta az oldalamat. Hangosan felnevettem, és a kezeit próbáltam leszedni magamról, de azok hajthatatlanul csiklandoztak. Ficánkoltam alatta, de nem eresztett.
- Most kérj bocsánatot.
- Miért? - tágra nyílt szemekkel néztem rá. Hát semmit sem csináltam!
- Azért, mert leszóltad a hajamat.
- Akkor a hajadtól kérek bocsánatot. - odanyúltam, és végig simítottam a haján. - Bocsi Harry haja, nem akartalak megbántani.
- Semmi baj, Avery. - Harry hangja sokkal mélyebben szólt. Vigyorogva figyeltem őt. - A gazdám megbocsát.
- Bolond. - nevetve bokszoltam a karjába.
- Ó, ez felelőtlen kijelentés volt, még a végén újra megcsiklandozlak. - és az ujjai már simították is végig az oldalamat, mire én nagyon gyorsan félre csúsztam tőle.
- Oké, oké. Bocsáss meg!
- Egy csókért cserébe. - mélyen a szemeimbe nézett, és egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni, annyira kifejezőek voltak a szemei, annyira igézőek.
Ez a pillantás..
Ez a gyönyörű pillantás..
Odahajoltam, és az ajkaimat lágyan a szájára érintettem. Amint az ajkaim az övéihez értek, a testem lángra lobbant, és olyan szinten elárasztott a nyugalom, és a gondoskodás, hogy ezt még sosem éreztem.
Olivernél sem...
Senkinél..
Harry kiváltotta egyetlen lágy csókjával nálam azt, hogy megnyugodjak, hogy igazán jó helyen érezzem magam. Hogy egyáltalán érezzem magam valahol a világban.
Elhúzódtam tőle és a szemeibe néztem. Láttam. Láttam a szemeiben azt, hogy ő is érezte, amit én, azt a tökéletességet, azt az összhangot, amit egyetlen csókkal kiváltottunk egymásból.
- Hmm. - végig simított az arcomon, és csókot lehelt a számra. Egy lágyat, és finomat.
Olyan tökéleteset.
- Mindent megbocsátok neked. - a hangja rekedt és halk volt, és olyan dögös, hogy azt hittem elájulok, amikor meghallottam.
Mosolyogva szájon pusziltam, mert nem tudtam mit mondjak neki. Amit akartam, azt nem mertem, és talán mégsem akartam. Az agyamban összeraktam a mondatokat, de a számon már nem jöttek ki.
Talán pont így volt a jó, hogy nem hagyták el a számat, mert akkor lehet mindent elrontottam volna.
- De ígérd meg, jó? Hogy nem emészted magad a történteken.
- Nem olyan egyszerű..
- Tudom, vagyis ez hülyeség, mert nem tudom, de elhiszem. De akkor is le kell valakivel ülnöd, és mindent kibeszélni.
- Menjek el pszichológushoz?
Már sokszor gondolkodtam rajta, de még sem sikerült megvalósítanom ezt. Nem akartam vadidegen elé ülni, és elmondani neki a gondjaimat.
- Igen. - Harry szemeibe felnéztem, akinek az arcán ott volt, hogy szeretné, ha mennék. Szeretné, ha meggyógyulnék. - Keresünk egyet, akivel átbeszélheted ezeket. Én nem tudok neked segítséget nyújtani azon kívül, hogy meghallgatlak és néha az nem elég. Sokáig nyomtad el magadban ezeket, és muszáj valakinek meghallgatnia téged, aki tud segíteni.
Igaza volt..
Négy évig senkivel nem beszéltem át semmilyen örömömet és bánatomat, most pedig felhalmozódtak, és szeretném elmondani. Szeretném, ha valaki meghallgatná mit érzek, mit éltem át, milyen volt az életem Oliver halála előtt, és után. Mindent elakartam mondani, azt is, hogy a barátaim elhagytak, hogy a szüleim sosem voltak mintapéldányok.
- Segítesz nekem? Találunk együtt egy orvost?
Látszott Harryn, hogy nem számított arra, hogy ilyen könnyen beadom a derekamat, de miért ne? Valahol mélyen tudtam, hogy segítségre van szükségem, akkor miért ne engedtem volna?
- Mindenben segítek. - magához húzott, és szorosan megölelt. - De azt is meg kell ígérned, hogy beszélsz Oliver szüleivel. Elmegyek veled hozzájuk, de beszélj velük.
Leblokkoltam.
Megmerevedtem.
Én találkozzak Oliver szüleivel? Ennyi év után? Miután megöltem a fiúkat, és még csak nem is kerestem őket? Mit fognak szólni hozzá, mit fognak rólam mondani?
Harry megérezhette a kétségbeesésemet, és elhúzódott tőlem, hogy rám nézzen.
- Héj, nyugodj meg. - megsimogatta az arcomat, és megcsókolta a számat. - Nincsen baj. Nem erőltetem rád, csak gondold át. Oké? Neked is jó lenne, ha megbeszélhetnéd velük az elmúlt négy évet, és ők is biztosan szeretnének téged látni.
Vettem egy mély lélegzetet és bólintottam.
Szembe kellett néznem velük. Szerettek engem, ahogyan azt is, amikor ott voltam és Oliverrel a kanapén összekucorodtunk. Boldogok voltunk, és ettől ők is, hiszen mindig azt mondták, hogy nekik az a legnagyobb boldogság, ha a gyerekeiket boldognak látják.
- Ott leszek melletted. - suttogta Harry, és a homlokát a homlokomnak döntötte.
Ahogyan nézett rám, amilyen csodálatos, gyönyörű pillantása volt, tényleg elhittem, hogy minden rendben lehet.
Hogy mellette tényleg minden talán rendben lesz.
Tényleg sokkal jobban éreztem magam, mintha azt a nehéz súlyt, amit az évek alatt az élet rád rakott, valaki levette volna, vagy segített volna cipelni.
Fellélegeztem.
A szívem még fájt, hiszen a szerelmünk halálát piszok nehéz feldolgozni, de már tudtam, hogy nem kell magamban tartanom a könnyeimet. Tudtam, hogy már Harry megérti miért nincsenek barátaim. Pontosan azért, mert nem akartam barátságokat kiépíteni, mert féltem a csalódástól és attól, hogy megint valamit elszúrok.
Inkább magamban emésztettem magam, és a munkámnak éltem, aminek hatására megismertem új embereket, de nem lettek barátaim.
Talán csak Harry. Na, meg Katy, bár ezeket neki nem mondtam volna el.
- Köszönöm, hogy elmondtad ezeket nekem. Nem fogom senkinek mondani, ha nem akarod, hogy tudják.
- Nem szeretném, ha megtudnák. - sóhajtva bújtam még jobban Harryhez, akinek ölelő karjainál most nem volt jobb hely a világon. - Katy azt mondta még az esküvő előtt, hogy neki bármit elmondhatok, csak tudod erről nem egyszerű beszélni. Magamat hibáztattam mindig, és ez most sem változott..
- Nem szabad, Avery. - megfogta az államat, és maga felé fordította az arcomat.
Az a gyönyörű pillantás...
Ahogyan rám nézett azzal a csodálatosan zöld szemeivel, azt éreztem, hogy itt a helyem, Harry mellett, a karjaiban. Elveszve ezekben a szemekben, karjaiba bújva.
Elmosolyodtam, és mélyen a szemeibe néztem.
Miért volt ez ilyen jó?
Nem szabadott volna ezt éreznem, nekem még ott volt Oliver... a szívem még az övé volt, és néha azt éreztem, hogy sosem lesz másé, mert az első szerelmem volt, és olyan érzelmeket váltott ki a közelemben, amire mindenki azt mondja, hogy erre más sosem lesz képes.
De most talán más lehet..
Oliver is azt akarja, hogy boldog legyek, de nem bírom magam azon túltenni, mi van ha megint megtörténik? Mi van, ha megölöm a barátomat?
- Ígérd meg, hogy nem rágódsz rajta, hogy megpróbálod feldolgozni?
Sóhajtottam. Ezt még ő sem gondolta komolyan..
- Kérlek, Avery. - lehajolt, és lágy csókot nyomott az ajkaimra. Na, ettől bármire beadom a derekamat. - Temesd el magadban a múltat, mert az fel fog téged emészteni.
- Már megtette.. - keserűen elmosolyodtam.
- Ne hagyd magad. Itt vagyok én, Katy, Tom. Még az a nyálkupac Ronald is.
Felnevettem, elhúzódtam Harrytől annyira, hogy az oldalamon fekve pont a szemeibe tudjak nézni.
- Nem is nyálkupac.
- Nézz már rá. Zselézett haj, ami mindig tökéletesen áll.
- Nem úgy, mint a tiéd. - vigyorogtam.
- Naaa. - összehúzott szemöldökkel nézett rám. - Az én hajam innen látszik, hogy minden mű készítmény nélkül is úgy áll, ahogyan állnia kell. Természetesen.
Nevetve ráztam meg a fejemet.
- Igazi üzletember vagy. Mindig, mindenből kimagyarázod magad.
- Haha, de ezt nem az egyetemen tanították. - pimaszul rám vigyorgott, és megcsiklandozta az oldalamat. Hangosan felnevettem, és a kezeit próbáltam leszedni magamról, de azok hajthatatlanul csiklandoztak. Ficánkoltam alatta, de nem eresztett.
- Most kérj bocsánatot.
- Miért? - tágra nyílt szemekkel néztem rá. Hát semmit sem csináltam!
- Azért, mert leszóltad a hajamat.
- Akkor a hajadtól kérek bocsánatot. - odanyúltam, és végig simítottam a haján. - Bocsi Harry haja, nem akartalak megbántani.
- Semmi baj, Avery. - Harry hangja sokkal mélyebben szólt. Vigyorogva figyeltem őt. - A gazdám megbocsát.
- Bolond. - nevetve bokszoltam a karjába.
- Ó, ez felelőtlen kijelentés volt, még a végén újra megcsiklandozlak. - és az ujjai már simították is végig az oldalamat, mire én nagyon gyorsan félre csúsztam tőle.
- Oké, oké. Bocsáss meg!
- Egy csókért cserébe. - mélyen a szemeimbe nézett, és egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni, annyira kifejezőek voltak a szemei, annyira igézőek.
Ez a pillantás..
Ez a gyönyörű pillantás..
Odahajoltam, és az ajkaimat lágyan a szájára érintettem. Amint az ajkaim az övéihez értek, a testem lángra lobbant, és olyan szinten elárasztott a nyugalom, és a gondoskodás, hogy ezt még sosem éreztem.
Olivernél sem...
Senkinél..
Harry kiváltotta egyetlen lágy csókjával nálam azt, hogy megnyugodjak, hogy igazán jó helyen érezzem magam. Hogy egyáltalán érezzem magam valahol a világban.
Elhúzódtam tőle és a szemeibe néztem. Láttam. Láttam a szemeiben azt, hogy ő is érezte, amit én, azt a tökéletességet, azt az összhangot, amit egyetlen csókkal kiváltottunk egymásból.
- Hmm. - végig simított az arcomon, és csókot lehelt a számra. Egy lágyat, és finomat.
Olyan tökéleteset.
- Mindent megbocsátok neked. - a hangja rekedt és halk volt, és olyan dögös, hogy azt hittem elájulok, amikor meghallottam.
Mosolyogva szájon pusziltam, mert nem tudtam mit mondjak neki. Amit akartam, azt nem mertem, és talán mégsem akartam. Az agyamban összeraktam a mondatokat, de a számon már nem jöttek ki.
Talán pont így volt a jó, hogy nem hagyták el a számat, mert akkor lehet mindent elrontottam volna.
- De ígérd meg, jó? Hogy nem emészted magad a történteken.
- Nem olyan egyszerű..
- Tudom, vagyis ez hülyeség, mert nem tudom, de elhiszem. De akkor is le kell valakivel ülnöd, és mindent kibeszélni.
- Menjek el pszichológushoz?
Már sokszor gondolkodtam rajta, de még sem sikerült megvalósítanom ezt. Nem akartam vadidegen elé ülni, és elmondani neki a gondjaimat.
- Igen. - Harry szemeibe felnéztem, akinek az arcán ott volt, hogy szeretné, ha mennék. Szeretné, ha meggyógyulnék. - Keresünk egyet, akivel átbeszélheted ezeket. Én nem tudok neked segítséget nyújtani azon kívül, hogy meghallgatlak és néha az nem elég. Sokáig nyomtad el magadban ezeket, és muszáj valakinek meghallgatnia téged, aki tud segíteni.
Igaza volt..
Négy évig senkivel nem beszéltem át semmilyen örömömet és bánatomat, most pedig felhalmozódtak, és szeretném elmondani. Szeretném, ha valaki meghallgatná mit érzek, mit éltem át, milyen volt az életem Oliver halála előtt, és után. Mindent elakartam mondani, azt is, hogy a barátaim elhagytak, hogy a szüleim sosem voltak mintapéldányok.
- Segítesz nekem? Találunk együtt egy orvost?
Látszott Harryn, hogy nem számított arra, hogy ilyen könnyen beadom a derekamat, de miért ne? Valahol mélyen tudtam, hogy segítségre van szükségem, akkor miért ne engedtem volna?
- Mindenben segítek. - magához húzott, és szorosan megölelt. - De azt is meg kell ígérned, hogy beszélsz Oliver szüleivel. Elmegyek veled hozzájuk, de beszélj velük.
Leblokkoltam.
Megmerevedtem.
Én találkozzak Oliver szüleivel? Ennyi év után? Miután megöltem a fiúkat, és még csak nem is kerestem őket? Mit fognak szólni hozzá, mit fognak rólam mondani?
Harry megérezhette a kétségbeesésemet, és elhúzódott tőlem, hogy rám nézzen.
- Héj, nyugodj meg. - megsimogatta az arcomat, és megcsókolta a számat. - Nincsen baj. Nem erőltetem rád, csak gondold át. Oké? Neked is jó lenne, ha megbeszélhetnéd velük az elmúlt négy évet, és ők is biztosan szeretnének téged látni.
Vettem egy mély lélegzetet és bólintottam.
Szembe kellett néznem velük. Szerettek engem, ahogyan azt is, amikor ott voltam és Oliverrel a kanapén összekucorodtunk. Boldogok voltunk, és ettől ők is, hiszen mindig azt mondták, hogy nekik az a legnagyobb boldogság, ha a gyerekeiket boldognak látják.
- Ott leszek melletted. - suttogta Harry, és a homlokát a homlokomnak döntötte.
Ahogyan nézett rám, amilyen csodálatos, gyönyörű pillantása volt, tényleg elhittem, hogy minden rendben lehet.
Hogy mellette tényleg minden talán rendben lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése