44. rész ~ Élj!

Avery Jonhson

- Ave. 

Ez a név.. ez volt az, ahogyan évek óta már senki sem hívott, ahogyan évek óta nem hallottam a hozzátartozó hangot. Nap, mint nap eszembe jut, de sajnos napról napra egyre halványabban hallom a hangját. 

De most itt állt, előttem. Tökéletesebben, mint eddig bármikor. 

- Ave. - olyan lágyan ejtette ki a nevemet, olyan szeretettel, amitől még inkább azt éreztem, hogy belepusztulok, annyira hiányzott. Azt akartam, hogy itt legyen, átöleljen, és elmondhassak neki mindent, azt hogy mennyire hiányzik, hogy ne haragudjon rám, és hogy szükségem volt rá. 

- Ohh.. - annyi mindent tudtam volna neki mondani, de mégsem jöttek a nyelvemre a szavak.

- Szia. - rám mosolygott, és leült mellém. - Gyönyörű, igaz? 

Csak most vettem észre, hogy a tengerparton ülök, miközben előttem a Nap lassan nyugovóra tér, így beborítva mindent narancssárga, és piros színekkel. 

Oldalra néztem rá, és nem hittem el, hogy itt volt, hogy itt ült mellettem.

- Itt vagy... - suttogtam felé, ő pedig az arcán egy lágy mosollyal felém fordult, és megfogta a kezemet. 

- Itt, bizony.

- Annyira hiányzol. - sírtam el magam. Tudnia kell, tudnia kellett min mentem keresztül az elmúlt években. Egy barátok nélküli világban senki sem volt mellettem, akinek a vállán kisírhattam volna magam. Egyedül maradtam az összes kérdésemmel, az összes buta válaszommal, és senkire sem tudtam számítani. 

Azt akartam, hogy mellettem legyen, hogy kiálljon mellettem, és mindenkinek elmondja, nem az én hibám volt. 

- Úgy sajnálom, Ave. - simogatta meg az arcomat, amitől még inkább sírni kezdtem. 

Mikor fog elmúlni? 

Mikor fogom azt érezni, hogy már nem hiányzik annyira?
Mikor nem fog már fájni ennyire?

- Gyere vissza hozzám, kérlek. Bármi megadok, csak újra legyél mellettem. - zokogva vetettem magam a karjaiba. 

Az illata..

Az ölelése..

Ugyanolyan volt, mint évekkel ezelőtt. 

Szorosan ölelt, mintha ez, ami most történik sosem múlhatna el, pedig elfog. Hamarosan vége szakad ennek a szép álomnak, mint az életünkben. 

Hogyan is mondják? Túl szép, hogy igaz legyen. 

- Sajnálom. - hangján hallottam, elég nehezen tartja vissza a sírását. Kezei lassan simogatták a hátamat. 

Nem akartam, hogy elengedjen. 

Nem engedhet el újra. 

- Nagyon sajnálom, Ave, amiért itt hagytalak, amiért ennyi minden keresztül kellett menned. De remélem a szívedben mindig érezted, hogy ott voltam veled. - elhúzódott tőlem, hogy a szemeimbe nézhessen. - És mindig is itt leszek neked, ez sosem fog megváltozni, csak már nem tudunk beszélni.

- És nem ölelhetlek meg, érezhetem az illatodat... annyira sajnálom. - felsírtam, a fájdalom minden kínja, ereje kitört belőlem, én pedig hagytam, hogy átvegye testem felett a gyász az uralmat. Tombolni akartam, sikítani, és meghalni. Mert akkor vele lehettem volna. 

Akkor lenne egy igaz barátom. 

- Ne hibáztasd magad. Sosem volt a te hibád, csak ott voltál velem, és amúgy is én mentem utánad, mert tudtam hol keresselek. Sajnálom, amiért nem vagyok melletted, de Ave. - felemelte a fejemet, hogy ránézzek. Sírva néztem abba az ismerős szempárba, ami úgy, de úgy hiányzott. - Megérdemled, hogy boldog légy.  Olyan emberek vannak körülötted, akikkel boldog lehetsz, akik kiérdemelnék azt, hogy a barátaid legyenek. Ne lökd el őket, enged magadhoz őket közel, beszélj nekik rólam, az egész bandáról, mindenkiről. Kérlek, Ave. Légy boldog. - Egy puszit nyomott az arcomra, és felállt. Kétségbeesetten pattantam talpra, és kapaszkodtam belé. 

- Ne, ne, ne! Csak ne hagyj itt megint! Kérlek. - zokogva, sírva öleltem őt magamhoz, mert nem akartam elengedni. 

Újra nem mehetett el. 

Újra nem bírtam volna ki. 

- Maradj itt velem.

- De hát veled vagyok. - rám mosolygott, tenyerét a szívemre simította. - Innen sosem fogok eltűnni. Amíg te élsz, addig én sosem fogok eltűnni. 

- Úgy hiányzol. Szükségem van rád. - öleltem át újra, de ő finoman eltolt magától és távolabb lépett. Nem mozdultam felé, de sikítottam és zokogtam. A földre rogytam, és úgy néztem, ahogyan minél messzebb megy tőlem, és minél közelebb az örökkévalóságig. 

- Egyet ígérj meg, Ave. - megállt, és felém fordult. 

Az égvilágon bármit megígértem volna, ha az azt jelentette volna, hogy visszajön hozzám, így hát bólintottam.

- Legyél boldog. - mosolygott rám. - Nevess sokat, barátkozz, és élj, Ave. Élj sokat. Utazgass, járd be a világot. Valósítsd meg, amit mi szerettünk volna. 

- De azt veled akartam... -csuklott el a hangom, és lenéztem a karkötőmre, amit még tőle kaptam, pont azon a napon, amikor meghalt. 

Élj..

Ez áll a karkötőbe vésve.

- Tedd meg mással, ugyanolyan fantasztikus érzés lesz, vagy még jobb! Ezt ígérd meg nekem, Ave. Hogy elkezdesz világot járni. Ismerj meg új embereket, kultúrákat, és mindig hagyj ott magadból valamit, és mindig vegyél magadhoz tőlük valamit.

- Ne menj el.. - suttogtam neki, és bár nem biztos, hogy meghallotta, a szemeiben olyan fájdalom ült, ami tudtam, azóta ott volt, mióta elhúzódott tőlem. 

- Mennem kell. Ave, élj. 

Belesétált a tengerbe. 

Abba a végtelenségbe, ahol én sosem fogom megtalálni, hiába keresném, napokig, hónapokig, évekig. Mert ő már nem volt, és borzalmas belátni, de sosem lesz már mellettem. 

Éljek?

Nélküle mégis hogyan?

Úgy hiányzott, hogy belehasadt a szívem, és végtére is nem ígértem meg neki, hogy élni fogok. De tudtam, szörnyen megbántanám, ha nem tartom be az utolsó kérését. Az utolsót, de a legnehezebbet. 

De miatta megteszem. 

Élni fogok, és nem csak magamból, de belőle is ott fogok minden helyen hagyni egy darabot. 

Fuldokolva és zokogva ébredtem fel, és azonnal felültem az ágyon, a lábaimat felhúztam, átöleltem, és megpróbáltam úgy lélegezni, ahogyan kellett. 

De nem ment. Elsírtam magam, ahogyan újra felidéztem az álmomat, a hangját, a mosolyát, a mindenét.

Ő volt az.. Láttam őt, megöleltem, hozzábújtam. 

Ő volt az.. Teljes valójában. Mintha meg sem halt volna, csak elment volna valahova, de most visszatért. 

Visszatért, hogy nekem lelki békét adjon, hiszen a szívem már három éve háborog, és senkit sem tud befogadni. Nem akartam újra a csalódást, nem akartam megint valakikben ekkorát csalódni. 

Élj, Ave..

Elővettem a fiókomból a karkötőt, amit a baleset napját követően letéptem magamról, hiszen nem éreztem igazságot abban, hogy itt egy Élj felirat rajtam, miközben az, akitől kaptam halott. 

Letéptem magamról, és a fiókba hajítottam, azóta sosem vettem ki, de még csak rá sem néztem, egészen mostanáig. 

Megerednek a könnyeim, ahogyan magamra csatolom az ékszert, és ami hirdeti azt, amit ő már nem tud csinálni. Élni. Tudta, hogy nem szeretem az ékszereket, de azt is tudta, hogy ezt szeretni fogom, hiszen rengeteget akartunk utazni, világot látni, különböző kultúrák ételeit megkóstolni. Szíve-vágya volt Olaszországba eljutni, és reméltem, hogy amiért az élet ilyen igazságtalanul elvette tőlem, és a családjától, legalább annyira vissza is adott neki azzal, hogy elutazzon Olaszországba. 

- Élni fogok. - súgtam a karkötőnek. - Miattad. Érted fogok élni. 

Elővettem a telefonomat, és mivel tudtam, hogy a klubban van még, hiszen csak hajnali 2 óra volt, ezért tárcsáztam Harry számát. 

- Avery? - második csörgésre már fel is vette. Hangja aggódó, és türelmetlen volt, amiért nem szóltam bele azonnal, ugyanis a figyelmemet lekötötte a laptopom töltőre rakása. 

- Harry. - ziháltam. - Kérlek, gyere ide ha végeztél. 

- Baj van? Megijesztesz? Történt valami?

- Nem, semmi, csak gyere ide, kérlek. 

Harry itt volt velem egész nap, de éjjel mégiscsak el kellett mennie a klubba. Nagyon nagy lelkiismeret furdalása volt, de megnyugtattam, hogy a randit bepótoljuk, hiszen egész nap csak filmet néztünk, és ettünk. 

Már ez is egy tökéletes randi, nem igaz?

- Meg kell várnom a zárást. 

- Tudom, tudom, és semmi baj, utána gyere. 

- Biztos minden rendben? - hangja alapján hallottam, hogy ő ezt nem hiszi el, de próbáltam megnyugtatni. 

- Csak szeretnék valamit, lehet hülyének fogsz nézni, de muszáj, hogy idegyere! - hadartam neki, és a laptopom képernyőjén megjelent az egyik repülőjegy foglalásos oldal.

Gyerünk, Ave!

- Sietek, addig is, ha valami gond van, hívj! - aggódó hangja mosolygásra késztetett, és kiböktem azt, amit gondoltam, mert muszáj élnem!

- Csak hiányzol.. - halkan beszéltem, de tudtam, hogy hallotta, hiszen felsóhajtott, és a szemeim előtt láttam, ahogyan megjelennek a gödröcskék az arcán, miközben mosolyog. 

- Te is nekem, Avery. - lágy volt a hangja, az én szívem pedig ezerrel kezdett verni. Lehet csak a foglalás elkezdése miatt, lehet Harry szavai miatt. Tudta az ég csak azt. - Sietek. 

- Siess! - leraktuk a telefont, és a tekintetemmel követtem a rendszer utasításait a tökéletes adat kitöltéshez. 

Élj, Ave!

- Élni fogok, Oliver!