Sosem hordott akkora idiótát a hátán a Föld, mint amekkora én voltam. Felkeltettem Averyt, csak azért, mert paranoiás voltam, és azt hittem, hogy az a Ronald gyerek csinált vele valamit?
Ő lett volna a legnagyobb barom, ha bármit is tesz Averyvel, így eljátssza az utolsó esélyeit.
De vajon voltak neki esélyei?
Avery adott volna neki esélyt, és hagyta volna neki, hogy megmutassa, ő az, aki inkább hozzávaló, és nem én? Csak remélni tudtam, hogy nem. Akármilyen ostobán is viselkedtem, remélem akkor is tudta, hogy már elloptam a szívét, és nincs az a hadsereg, ami azt vissza vehette volna tőlem.
"De megcsaltad őt!"
Nem volt megcsalás, csak orális szexben részesített az egyik alkalmazottam, és sajnos nem első alkalommal, de feszült voltam! Muszáj volt valakinek lenyugtatnia, mert felrobbantam volna, és félő volt, hogy Averyn csattant volna az egész, és őt bántottam volna meg vele.
"Így is neki ártottál!"
A kurva életbe a fejemben lévő hangnak, aki nem bírja abbahagyni azt, hogy sustorogjon!
Nem csaltam meg őt, ezt nem lehet megcsalásnak nevezni, hiszen nem vagyunk együtt.
"De neked sem esett volna jól, ha ő Ronald elé térdel le"
A lelkiismeretem által hallottam ezeket a szavakat, mert tudtam, mennyire igaza volt. Mert nekem sem esett volna jól, ha ő részesítette volna Ronaldot orális szexben, mert az olyan lett volna, mintha annak a lehetőségét is elvetette volna, hogy köztünk bármi is lehessen.
Akkora egy ostoba vagyok4
Te jóságos ég! Hát ez a lány velem akart kezdeni, és még remélem, hogy akar is. Nulla érdeklődést tanúsított Ronald iránt, én pedig féltékenységemben "megcsaltam" őt.
Nem kell szépítenem. Megcsaltam őt, mondjuk ki őszintén, hiszen ez volt az igazság. Valaki mással voltam, miközben vele alakult valami, miközben nagyon jól tudtam, hogy ő nem néz semmilyen érdeklődéssel Ronald iránt.
Engem kedvelt.
Neki nem adott esélyt. Adhatott volna, de nem adott!
A kurva életbe!
Minden lehetőségemet eljátszottam, még ha ezt ő nem is tudta és nem is tudhatta meg. Ez az én titkom kellett, hogy maradjon egész életünkben! Na, talán pár év múlva, amikor már boldogok vagyunk, elmondom neki, és akkor majd megenyhül.
Vagy mégsem. Mert akkor azt vágja hozzám, hogy miért titkoltam eddig? És hát igaza lenne.
Ezért eldöntöttem, hogy amíg a világ, világ, addig Avery sosem tudhatja meg, hogy más lány részesített orális örömökben.
Mert bennem is egy világ dőlne össze, ha megtudnám, ő is hasonlóan tett Ronalddal.
Ezért reggel elhatároztam, hogy meglepem őt egy kiadós reggelivel, amihez még csak ki sem kell otthonról mozdulnia, mert mindent az otthona melegében fogok felszolgálni. Persze, nem én csináltam a reggelit, hanem egy nagyon jó pékség, de remélni tudtam csak, hogy kárpótolni tudom azért, amiért ilyen balfasz voltam, és úgy viselkedtem, ahogyan nem kellett volna.
Kilenc óra volt. Nagyon, nagyon reméltem, hogy fent van már, és nem én fogom felkelteni. Na, meg persze reméltem, hogy az éjjeli kis összerezdülésünk miatt nem csak én voltam képtelen aludni.
A beengedéssel szerencsére nem volt gondom, mert pontosan akkor lépett ki valaki az épületből, amikor arra fele sétáltam, és egy "Héj!" kiáltása után, megtartotta nekem a férfi az ajtót, és így szabad utat kaptam ahhoz, hogy Avery ne tudjon lerázni. Mert nagyon reméltem, hogy az ajtaja elől nem fog elküldeni.
Ugye nem fog elküldeni?
Nyugi, Harry. Minden rendben lesz, csak ne mutasd, hogy kibaszott nagy lelkiismeret furdalásod van.
Bekopogtam az ajtaján, és csak vártam.
Sehol, senki.
Nagy levegőt vettem, és újra kopogtam, egy kicsit hangosabban, és hosszabban. Nem akartam felkelteni, de azt sem akartam, hogy ne vegyen tudomást arról a valakiről, aki az ajtaját veri.
Pont, amikor harmadszor is kopogni készültem, hallottam meg a kulcszörgést. Vert a szívem ezerrel, amikor az ajtó lassan kinyílt, és feltárult mögötte Avery köntösben, kócos, felkontyolt hajjal.
Úr Isten...
Még így is milyen kibaszott gyönyörű volt.
- Harry.. - szemei tágra nyíltak, amikor meglátott, a köntösét jobban összehúzta magát, nem mintha bármit is láthattam volna a vastag köntös takarásában.
- Szia. - a tekintetét végigfuttatta rajtam, és megállapodott a kezemben szorongatott papír zacskón.
- Mit keresel itt? Hogy jutottál fel?
- Valaki akkor jött ki a házból, amikor én jöttem, és beengedett.
- De miért jöttél? - hátranézett, majd vissza rám. - Reggel negyed tízkor?
- Engedj be, kérlek, nem akarok veled itt kint a folyosón beszélgetni. Hoztam reggelit, és kávét, reggelizhetnénk együtt.
- Nem tudom.. - beharapta a száját, és láttam a szemeiben, ahogyan vívódik saját magával és az elméjével.
- Miért nem tudod? Nem akarsz látni? Kérlek, Avery csak hagyd, hogy beszélhessek veled.
Döntött az elméje vagy a szíve, nem tudom, de kinyitotta az ajtaját, így szabad utat adott ahhoz, hogy beléphessek a kis világába, a lakásába.
Nem tudom mire számítottam, amikor Avery házát elképzeltem. De a színes jelző ott szerepelt az elképzeléseimben, ahogyan a valóságban is. A nappalinak nyugtató barack sárga színe volt, aminek a sarkaiba színes, virágos tapétát ragasztottak. Egy nagy kanapé, fotellel, és sehol egy eldobott póló, vagy mondjuk pléd. Mindenhol rend volt, a párnák is úgy ültek a kanapén, ahogyan az a nagykönyvben meg volt írva.
Avery bevezetett a konyhába, ami letisztult, és egyszerű volt, de mégis modern. A konyhabútor fa színe harmonizált a vajszínű fallal, és a barackszínű csempével.
- Hű. Ez a lakás..
- Túl giccses? - nevetett idegesen Avery. Ránézetem, és elmosolyodtam.
- Nem. Ellenkezőleg. Otthonos, és igényes. Te rendezted be?
- Igen. Mindig szerepelt az agyamban egy kép a tökéletes házról, mármint ahol nagy udvar van, és kerítés, és kutya. De egyedül mégsem tudnék egy olyan házba költözni, így próbáltam minden elképzelésemet ennek a kis lakásnak az adottságai szerint megvalósítani.
- És jól sikerült?
- Én nagyon szeretem. Megnyugtat a lakás, és büszkévé tesz, hogy ezt én egyedül rendeztem be, a saját pénzemből. Szóval büszke vagyok rá, azt kell, hogy mondjam.
- Elhiszem. - én pedig rá voltam büszke. Nagy akaraterő kell ahhoz, hogy valaki ezt felépítse, és ne adja fel. Megteremtette magának az otthont, ahol tényleg otthon érzi magát, és ahová örömmel jön haza.
De miért nincsenek itt a szülei? Miért nem segítettek neki?
- És te most tényleg vettél nekünk reggelit?
- Igen. Szeretnék az estéért bocsánatot kérni. - elé léptem, két kezembe fogtam az arcát és a mélyen a szemeibe néztem. - Ne haragudj. Tudom, hogy ostoba voltam, de nem bírtam azt nézni, ahogyan az a bájgúnár veled táncikál.
- Nem akartam tőle semmit.. - hangja halk volt és rekedt. A tekintete az ajkaimra csúszott, majd a fel a szemeimbe.
Igen, Avery! Kibaszottul megakarlak csókolni én is téged, és nem csak te engem.
- Tudom, ezért kérek bocsánatot. Meg az éjjeli kirohanásomért. De kurva idegesítő volt feküdni az ágyamban, és azon gondolkodni, hogy az a tuskó most éppen hol fog meg téged, és mit csinál veled.
- Udvarias volt..
- A picsába is, tudom, de pont ez volt a baj! Túl udvarias volt, mert akart tőled valamit.
- De én nem akartam tőle semmit.. - szinte már csak suttogott, és csak az ajkaimat nézte.
Kicsinál ez a lány már csak a nézésével is..
- Tudom, tudom, de én, mint mindig sok mindent az életben, ezt is túlreagáltam. Annyira sajnálom.
- Semmi baj. - rám mosolygott, én pedig alig hittem el. Most komolyan megbocsát, és nem üldöz el? Nem akarja azt, hogy örökre hagyjam békén?
- Nem haragszol?
- Megértem, hogy féltékeny voltál, fordított esetben én is az lettem volna, de ezt elég gáz beismerni. - nevetett feszülten.
- Miért gáz bevallani?
- Hát, mert még nincs köztünk semmi, és féltékenykedünk már most..
Végig húztam a mutatóujjamat az arcán, majd a tarkójára simítottam a tenyeremet.
- De, ha már az enyémnek tudlak, akkor mindenki távol tartja magát tőled, mert tudni fogják, hogy az enyém vagy.
A szemei kikerekedtek, beszívta a levegőt, én pedig azonnal lecsaptam a szájára. Számba nyögött, de fél pillanattal később már ugyanolyan kiéhezett, vad tempóban kezdte falni a számat, mint ahogyan én faltam az övét.
- Terveztél valamit mára? - a frissen sült croissanok, és fánkok, valamint a kávé illata töltötte be Avery konyháját. Már a felét szinte megettük, de eddig nem beszéltünk semmit, csak élveztük az ízeket. Na, meg egymás társaságát.
- Katy írt reggel, hogy összefuthatnánk, és elmehetnénk valahova, mielőtt még elmennek nászútra.
Fintorogtam.
- Mi az? - nézett rám Avery szemöldök ráncolva.
- Semmi, csak nem szeretem, ha Katyvel lógsz. Ő nem olyan, mint akinek látszik.
- Miért milyen?
- Kiszámíthatatlan. - de méghozzá mennyire, hogy az. - És önimádó.
- De jó társaság, és jó barát. - majszolta tovább a croissant-ját, amit apró darabokra törve evett meg.
- Hát nem tudom.. - elhúztam a számat. Katy és a jó barát jelző olyan távol állt egymástól, mint tőlem a gombfoci.
- Miért nem kedveled őt?
Mit mondhatnék erre? Mert, hogy az igazat nem, az biztos. De milyen hazugság van, amivel nem rántom bele saját magamat újabb hazugságba.
- Nem szeretnék erről beszélni. - ez a nagy, kerek igazság. Katy egy olyan téma, amiről se beszélni nem akarok, se vitatkozni. Márpedig, ha ez a téma egyszer beindulna, akkor sok másik kérdést, és választ vetne fel, ami túl hosszú, és még ha nem is vallanám be, de a szívemnek túl sok beszélgetés lenne.
Nem voltam még erre készen, és nem Averynek akartam elmondani.
Vagyis a picsába is, de. Elakartam neki mondani, de nem így, hogy ilyen átkozottul jóban lettek!
Ő csak bólintott, és látszott rajta, hogy nem fogja erőltetni, amiért rettentő hálás voltam neki.
- Ha adhatok egy jó tanácsot, akkor inkább a többi barátoddal csinálj programot, mint vele.
Avery csendben eszegette tovább a reggelijét, de az arcára olyan fájdalom ült ki, hogy a szívem szakadt ebbe bele.
- Avery.. - szóltam hozzá gyengéden. - Mi a baj?
Sosem láttam még senkit sem ennyire szomorúnak, mint őt most. A szemeiben könnyek csillogtak, az ajkai megremegtek, amikor bekapott egy újabb kis falatot.
- Semmi.. - a hangja is remegett, mint aki tényleg mindjárt sír. Megfogtam a kezét, néztem a szemeibe, és akkor leesett.
Sosem beszélt róluk.
Egyet sem említett, hogy átmenne hozzájuk, hogy várják őt.
Soha. Senkiről.
- Avery.. - nem tudtam elrejteni a döbbenetet a hangomból. Nem lehetett, hogy ennek a csodás lánynak nincsenek barátai.
- Ne, Harry. - elhúzta a kezét, egy kósza könnycsepp folyt ki a szeméből. Nem, nem, nem!
Mi az, hogy nincsenek barátai?
Ennyire ostobák az emberek, hogy nem értékelik ezt a lányt? Hogy nem volt képes senki sem vele barátkozni?
Milyen szörnyű lehet neki, hogy nincs kinek elmondania a gondjait.. Nincs, akivel megbeszélje a pasikat, a munkahelyi dolgokat, vagy csak úgy mindent az életről.
Néha megtudnám ölni Tomot, de ha nem lenne mellettem, talán már én haltam volna meg.
- Akarsz róla beszélni? - suttogtam felé, és újra megfogtam a kezét. Ám most nem engedte el, hanem inkább még szorosabban fogta.
Megrázta a fejét, nemet jelzett, én pedig nem erőltettem.
Hiszen nagyon jól tudtam, hogy mind a kettőnknek vannak a múltjában olyan dolgok, amikről nem olyan egyszerű beszélgetni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése