31. rész ~ Bizalmatlanság

Avery Johnson

- Biztos nem kérsz semmit? Innivaló vagy ennivaló? Hozok neked valamit. 

 Harry amióta itt volt velem a kórteremben, azaz lassan egy órája, pont annyiszor kérdezte meg, hogy nincs-e szükségem valamire, amíg már hangosan fel nem sóhajtottam. 

Lehet aranyos, sőt az is ez a viselkedés, de azért szerintem a sokadik után már senki sem tartaná cukink. 

- Kérlek.. - sóhajtottam, és fejemet a felemelt ágytámlának hajtottam. - Nem kérek semmit, van víz, és keksz is, amit hozott a nővér, de most tényleg nem vagyok se éhes, se szomjas. 

- Akár elmegyek neked boltba, vagy egy étterembe, ha nem jó a büfés kaja. Mert hát azok sem arra mennek, hogy a minőséget árulják. - azért csak folytatta tovább az erősködést. 

Miért ilyen nehéz valakinek elmagyarázni valamit? 

- Harry. - belenéztem a szemeibe, hátha végre megérti. - Nem kérek semmit.

Felsóhajtott. 

- Miattam történt ez...valahogyan muszáj megmutatnom, hogy nem vagyok olyan, aki a kórházba űz másokat..

- Mi? - ráncoltam a homlokomat. - Miért lenne a te hibád?

Harry felnevetett, de olyan kényszeredetten, fájdalmasan. 

- Ha nem akadok úgy ki azon, hogy kint vagy azzal a fotóssal, akkor nem kerülsz ide. Ha hátra fordulok, akkor azonnal behoztalak volna a kórházba. De én csak saját magamnak hittem, nem foglalkoztam veled. 

- Megtörtént volna ez így is-úgy is. 

- Ki tudja... Ha jobban odafigyeltem volna rád. 

- Ne beszélj butaságokat. Mielőtt kimentem volna, akkor sem éreztem már jól magam, pont azért mentem ki, és utánam jött Mark. 

- Nekem kellett volna utánad mennem.. - suttogta, azonban, amint megszólaltam volna, folytatta. - Azt hittem azért nem engedted, hogy melléd üljek, mert Mark mellett akartál ülni. Azt hittem bezavartam volna a kis románcotokba. Azt hittem te is ugyanolyan lány vagy.. - sóhajtotta. 

- Milyen lány?

- Aki elhiheti a srácokkal, hogy mennyire szereti őket, vagy éppen hülyére veszi őket, aztán mehetnek a kukába. Az összes lány ilyen, Avery. - amint meglátta szólásra nyíló számat, és döbbent arcomat, folytatta. - Mármint te nem. Vagyis remélem nem... - sóhajtotta. 

- Úgy nézek ki? - komolyan azt hiszi bárkit is kitudnék használni?

- Nem, de sok lányból nem lehet ezt elképzelni.

- Ne hasonlíts hozzájuk! - morogtam. - Semmi közöm azokhoz a lányokhoz. 

- Tudom, vagyis remélem. 

- Miért nem bízol meg bennem? Igen, nem lebeg felettem egy buborékban az életem gyorsított verzióban, de úgy nézek ki, mint aki bárkit is kihasználna? 

- Nem tudom... - sóhajtott, és a hajába túrt. - Csak úgy összeállt a kép. Nem akartad hogy melléd üljek, aztán meg kint vagy Markkal. 

 Összerándult a gyomrom. 

Belenéztem Harry szemeibe komolyan. 

- Még mindig azt hiszed, hogy csak kihasználtalak? - nem is tudtam, hogy ledöbbenjek elsőnek, vagy felnevessek. Ez az egész annyira hülyeség volt. 

Hiszen semmi közöm Harryhez! Ha Markkal lettem volna sem foglalkoztathatná!

- Nem tudom...  - nézett rám kétségbeesetten. 

- Nincs is köztünk semmi. - nem tudom miért mondtam ezt, csak kicsúszott, de hát ez volt az igazság!

- A csókolózás az nem semmi, Avery. - bosszankodott, és felállt. 

- Tudom, és sajnálom, nem is értem miért mondtam ezt. Csak dühít, hogy bizalmatlan vagy. 

- Már egyszer megütöttem a bokámat. Nem akarom még egyszer. 

- És akkor soha nem leszel boldog? - ráncoltam a homlokomat. - Nem csak neked volt az életedben negatív történés, nekem is, mégis itt vagyok, és nem engedem a múltnak, hogy az árnyékomban legyen. Mi értelme van a jelennek, ha a múlton agyalunk? Ha az miatt nem engedjük magunkat élni?

  Csak nézett rám olyan belsőmig hatoló nézéssel. 

- Nem ilyen egyszerű az élet. 

- Nem, az élet egyszerű Harry, mi vagyunk bonyolultak.

Harry nem tudott válaszolni, mivel bejött a mindig mosolygós nővérke, Sarah. Az ágyamhoz jött, és felém nyújtotta a lázmérőt. 

- Csak a kötelesség, aztán már ki is mentem. - mosolygott rám, miközben én a lázmérőt a hónom alá dugtam. - Hogy érzed magad, Avery?

- Sokkal jobban. 

- Hát nem csodálom.. - kuncogott. - Ha átaludnék négy napot, miközben a külvilágról még csak hallani sem hallok, hát én is jól lennék. - vigyorgott rám, mire nevetni kezdtem. Még Harrynek is mosolyra húzódtak az ajkai. 

- Ne foglalkozz senkivel, pici lány. Csak magaddal. - lassan végig simított a hajamon, és ez az egy mondat plusz az érintése elég volt ahhoz, hogy meghatódjak. 

Az anyukám miért nem tudott ilyen gyengéden bánni velem?

Miért nem tudott anyai szeretettel szeretni, és nem azt nézni, hogy mit tud belőlem csinálni? Vagyis mit tudott volna belőlem csinálni..

- Köszönöm. - súgtam felé, és a legszívesebben hozzábújtam volna, hogy érezze, mennyire hálás voltam neki mindenért. Amiért segített nekem, amiért úgy nézett rám, mint egy kisgyerekre, akinek szüksége volt a szeretetre.

- Ne köszönd meg soha azt, ha valaki gyengéd és kedves veled, vagy ha valaki szeret téged. A szeretetet nem meg kell köszönni. A szeretetet viszonozni, érezni és átadni kell. 

 Úr Isten..

Ezek a szavak. Olyan hangsúllyal, olyan lágysággal mondta, hogy a bensőmet elöntötte a nyugodtság, és a béke. Sarah olyan volt, mint egy földre szállt angyal, aki azért van itt, hogy segítsen nekem, hogy felhívja a figyelmemet arra, milyen szép az élet. 

Nem akartam innen elmenni, és őt hátrahagyni. 

Csak néztem őt, elhomályosult tekintettel, és szidtam az égieket miért nem ő lett az anyukám. 

- Sarah. Vannak gyerekeid? - meglepte a kérdés, de miután odaadtam neki a lázmérőt, ő pedig megnézte, és elrakta, válaszolt. 

- Igen. Van két lányom. - mosolygott büszkén, és melegen. 

- Mondd meg nekik, hogy fantasztikus anyukájuk van. 

Sarah szemei csillogni kezdtek a visszatartott könnyektől. Hálásan rám mosolygott, és megfogta a kezeimet. 

- A te szüleid is biztosan büszkék rád.

- Biztosan nem.. - elmosolyodtam fájdalmasan. - Ők mindig valami olyat akartak belőlem, amire büszkék lehetnek. Tudod, az orvos, a jogász és ezek, ami menő, ami doktori címmel jár. Aztán esküvőszervező lettem, és egy világ omlott össze bennük. Nem foglalkoztak velem, hiszen az élet amit nekem kiterveltek, nem vált be. - röviden és tömören foglaltam össze az életemet, hiszen ha mindent elmondok, egy darabig nem hagyom el ennek a kórháznak a falait. 

 Sarah arcára kiült a döbbenet, aztán végül sóhajtott egy nagyot. 

- Tudom milyen érzés, viszont te bátor voltál, amiért szembe szálltál velük. Nem szabad azt hagyni, hogy a szüleink szabják meg az életünket. Ki kell állnunk magunkért, persze tisztességes keretek között. 

- Átélted te is? - nem akartam tapintatlan lenni, de érdekelt. Olyan mély érzelmek ültek a szemeiben, és az arcán, hogy csak a vak nem látta, tapasztalatból beszélt. 

Rám nézett, bólintott és elmosolyodott. 

- De most mennem kell, majd este bejövök, és beszélgetünk. - megsimogatta a hajamat, Harryre mosolygott, és kiment a szobából. 

 Nem tudtam mit mondhattam volna Harrynek. 

Csak ültünk, néztük egymást, de egyikünk sem szólalt meg. Mit mondhattam volna? 

- Sajnálom...tényleg még bizonytalan vagyok.. - Harry sóhajtott, de folytatta. - Ha az ember csalódik valakiben, akkor utána már másra sem tud úgy ránézni, ahogy kéne. Lesz az agyában egy kis emberke, aki mindig az eszébe juttatja, ami történt. 

- El kell üldözni a hangokat, Harry. 

- Tudom, és próbálkozok, de nehéz. 

- Eléggé próbálod, vagy inkább hagyod, és mész a könnyebbik úton?

- Milyen könnyebbik úton? - ráncolta a homlokát. 

- Nem kezdesz komoly kapcsolatot, hanem inkább a lányokat... - nem fejeztem be. Az arcomat elöntötte a pír, és amúgy sem akartam folytatni. 

- Nem. Nem dugok meg minden lányt. - nézett mélyen a szemeimbe. 

Bólintottam, és nem tudtam mit mondjak. 

- Próbálok nem bizalmatlan lenni, jó? Nem akarok semmit elszúrni. Megakarlak ismerni, vacsorázni vinni, és minden olyan nyálas dolgot tenni, amire a lányoknak szüksége van. 

- Milyen nyálas dolgok? - kuncogtam. 

- Mit tudjam én miért vagytok annyira oda. Virágok, meg lufik, meg szivárvány és egyebek. 

Elnevettem magam. 

- Tudsz szivárványt szerezni? - vigyorogtam rá. 

- Ne pimaszkodj! - húzta össze a szemeit. 

- Hát te mondtad, hogy szivárványok. - vigyorogtam. - A két kezeddel fogod varázsolni vagy egy unikornissal, aki odahányja? 

 Harry megforgatta a szemeit, de el is nevette magát.

- Tuti, hogy megártott neked az a sok alvás.