30. rész ~ A valóság

Így Szenteste napján megérkezett a legújabb rész!
Kívánok minden kis olvasómnak Boldog Karácsonyt! ♥

Töltsétek az időt a családotokkal, egyeteket sokat, pihenjetek, olvassatok. :)

Hatalmas ölelést, és nagy puszi nektek. Szandi. ♥

Avery Jonhson

Ahogyan ott állt az ajtóban és nézett rám. Ahogyan a tekintetét az enyémbe fúrta, nem engedett el, fogva tartott, és megbénított. 

Mintha azt sugallta volna, hogy belelát a lelkembe. Látja minden titkomat, minden félelememet, minden örömömet, mindent, ami csak az elmémben létezik. 

Levert a víz, a tenyerem izzadt, és csak azt éreztem, hogy futnék, futnék minél messzebb, el a tekintete, el a hangja, és el az egész személyisége elől. 

- Avery. - az a mély, rekedt hang, ami a hallójáratomon keresztül egészen a gyomromig hatolt elérve, hogy kis gombóccá töpörödjön.

Úgy mondta ki a nevemet, hogy ne is sejtsem mi jár neki a fejében. Se düh, se harag, se semmi nem hallatszott ki a hangjából. Nem tudtam megítélni mire gondolt, milyen hangsúllyal akarta a nevemet kimondani. 

Lehet csak nem sikerült neki dühösnek lennie...de, amint megszólalok, robban, szétterít mindent, és amikor már csak a romokat takarítanád el, akkor is megajándékoz egy bombával, de úgy a szíved közepére. 

 Nem akartam megszólalni, nem akartam, hogy hallja a hangomból az aggódást, a kétségbeesést, és minden negatív érzést, amit jelen percekben éreztem. 

Azonban ő megelőzött, és beszélni kezdett. 

- Avery, annyira aggódtam érted. - odasietett az ágyamhoz, lehajolt, de meggondolta magát, és inkább nem ölelt meg. Én pedig nem tudtam megmoccanni, csak ültem ott, és néztem rá. 

"Szólalj meg, Avery!"

Nem bírtam...

- Hogy vagy? Hogy érzed magad? Emlékszel mindenre? Nem fáj semmid? 

 Ezt nem gondoltam volna Harryről, hogy ilyen aggódó, és féltő típus. 

Vagy csak magát okolja, és lelki békét akar?

Azt hiszi miatta lettem rosszul, és ez az egész csak arra megy ki, hogy ne utáljam, és letudja rólam húzni a bugyit? 

Mivel, ha haragszom rá, akkor nem éri el a célját?

Nem tud megdugni?

- Avery. Mi a baj? Miért nem beszélsz velem? - tisztán kihallottam a hangjából az aggodalmat. 

De vajon csak megjátszotta, vagy komolyan is gondolta?

Megráztam a fejemet. 

Ez az egész totális zűrzavar volt az agyamnak.. Már azt sem tudtam mit gondoljak.

- Tudom, hogy egy rohadék voltam.. - sóhajtott, ujjait végig szántotta a haján, és a szemeimbe nézett.

Annyi bánat és aggódás volt a szemeimben, hogy a szívem összefacsarodott a látottaktól. 

Úgy végig simítottam volna az arcán, hogy eltűnjön ez a rengeteg fájdalom..

- Nem voltál az. - rekedt, halk volt a hangom, de Harry értette minden szavamat. 

Vonásai ellágyultak, de a szemei még mindig szomorúak voltak. 

- Annyira aggódtam. - sóhajtott, tenyerébe temette az arcát, a vállai megereszkedtek, ahogyan megnyugodott. 

- Nem kellett volna. - érintettem meg a vállát, mire azonnal rám nézett, és magához ölelt. Olyan erős, mégis gyengéd volt az ölelése, hogy szinte beleolvadtam a testébe. 

Annyira jól esett..

Sóhajtottam egyet, és magamhoz öleltem szorosan. Nem tudom mi volt ez a hirtelen nagy ragaszkodás, csak szükségem volt valakire, aki átölel, aki megvigasztal, aki elmondja, hogy amúgy semmi bajom, csak elfáradtam. 

Ez volt Harry.

Nem tudom mi volt ez köztünk, hiszen néha megtudtam volna ölni annyira arrogáns, bunkó volt, másszor pedig nem bírtam betelni a közelségével. 

Mint most. 

Csak öleltem, és öleltem volna, amíg nem tudatosodik bennem, hogy négy napig aludtam, hogy négy napig nem volt kapcsolatom a külvilággal. 

- Jól vagy? - súgta a fülembe kérdését. 

Összeugrott a gyomrom, a pulzusom felemelkedett, ahogyan a szája a fülemhez ért. 

Ó, Istenem...

- Most már jobban. - a hangom alig volt egy kis suttogás.
Vagy a fáradtság, vagy Harry túlzott közelsége, de kiváltotta belőlem, hogy elgyengüljek.
Miért váltja ezt ki belőlem?
Miért nem érezhetem azt a közelében, amit Toméban? Azaz a semmit.
- Nagyon megijesztettél. - elhúzódott tőlem és alaposan megvizsgált.
- Jól vagyok, csak kimerültem.
- Mondtam neked, hogy pihenned kell, de te nem foglalkoztál vele. Csak hajtottad magad tovább. - a féltés mellett ott volt a szemeiben a bosszúság is.
Nem tehettem róla, hogy makacs voltam, és azt, amit kitűztem magamnak, azt addig csináltam, amíg be nem fejeztem, vagy jelen helyzetben, addig amíg bírtam.
- Tudom. De nem tehetek róla, Harry. Akartam, hogy ezt az esküvőt is megcsináljam.
- Nélküled is ment volna.
- Nem! Mert ha valami gikszer van, azt nem a vendégek fogják megoldani, vagy te, vagy a pár, akiket ünnepelnek, hanem én. Nekem kell megoldanom úgy, hogy abból senki ne vegyen észre semmit.
- De nem volt semmi baki!
- És ha lett volna? Te oldod meg?
 Bosszúsan sóhajtott.
- Harry. Ez az én életem. Tudom mérlegelni mi jó és mi nem jó.
- Rendben. - felállt. - Akkor én most megyek és ígérem nem foglalkozok az életeddel, és a lelki világoddal többet.
- Ne, kérlek..
- Én itt aggódtam érted négy napon keresztül, te pedig azzal jössz, hogy ez a te életed? Az lehet, de kurvára nem hagyom, hogy kikészítsd magad. Nem igaz, hogy huszonkét éves felnőtt nőként ilyen felelőtlen vagy. Már rohadt sokszor megmondtam, pihenned kell, le van szarva az az abrosz rendelés, majd reggel elküldöd. És tessék. A makacsságodnak ez lett az ára.
- Ne mondd ezeket..
- Miket? - gúnyosan felnevetett. - Az igazságot? Tudod Avery én nem vagyok hajlandó olyan ember életében részt venni, aki tönkre akarja magát tenni.
- Nem akarom magam tönkre tenni! - csattantam fel.
Miért volt ilyen bunkó? Miért kellett neki ezeket a fejemhez vágnia? Tudtam, tudtam nagyon jól, hogy igaza volt, de nem bírtam elviselni, amilyen stílusban azt hozzám vágta.
- Hát pedig elég jól haladsz.. - indult el az ajtó felé.
Nem engedhettem őt elmenni. Miért akarna haraggal elmenni innen? Utána úgysem venné fel a telefont...
- Ne Harry, kérlek. -kiszálltam az ágyból és utána igyekeztem. Megfordult, rám nézett, de a tekintete olyan dühös volt, hogy hátrébb kellett lépnem.
Nyeltem egyet.
- Mit ne? Ne menjek el, és hagyjalak itt a negatív gondolkodásoddal? Van valaki, aki foglalkozik veled és neked ez a hála? Sőt nem is kell hálásnak lenned, csak legalább ne lennél ennyire kibaszott makacs. - kiabálta, és sajnos teljesen igaza volt.
Így kimondva ezeket a szavakat, ahogyan ő tette, magasabb hanghordozással, rájöttem, igaza volt.
Tényleg saját magam ellensége voltam..
- Igazad van. - az a rengeteg stressz, az a sok-sok álmatlan éjszaka, idegeskedések most kibuktak belőlem. Folyni kezdtek a könnyeim, aztán már nem csak lassan folytak, hanem patakokban omlottak.
Zokogtam hangosan.
Mert igaza volt Harrynek, mert igaza volt sok embernek mégsem hallgattam rájuk.
Zokogtam mindenért, amit négy éve elveszítettem. Mert, ha ők itt lettek volna, most  én sem feküdnék itt.
Nagyon hiányoztak.
Akartam, hogy átöleljenek, hogy megvigasztaljanak, higy elmondják, semmi baj, csak kimerültem.
Egy közös, nagy ölelés. Igen, nem lett volna ott ő, de ott állt volna, gondolatban, a szívünkben.
Annyira hiányzott..
Annyira akartam, hogy itt legyen és hozzá bújhassak.
Sírtam a múltért, a jelenért és sírtam az elcseszett életem miatt.
- Avery.. - Harry hangja lágyabbá, kedvesebbé vált.
Odaléptem hozzá és szorosan a karjaiba bújtam, derekánál öleltem, az a rengeteg könny pedig a pólójára folyt.
- Sajnálom, ne sírj. - szorosan vont magához, így még jobban testéhez tudtam magam préselni.
Annyira jó volt hozzábújni..
- Én sajnálom. Tudom, hogy túlhajszoltam magam, de szerettem ezt csinálni és elterelte a figyelmemet..
 Elhúzódott tőlem, szemeimbe nézett és lágy mozdulatokkal letörölte a hüvelykujjával a könnyeket az arcomrók.
- Miről? - simogatta az arcomat. A fejemmel a tenyerének dőltem. Annyira gyengédséget kaptam most Harrytől ebben a pár percben, amit már jó pár éve nem kaptam meg.
- Miről kell elterelned a figyelmedet? - amikor nem válaszoltam még öt perc elteltével sem, akkor tette fel újra a kérdést.
- Sok mindenről. - súgtam.
- A múltban történtekről?
- Igen. - elhúzódtam tőle és ránéztem. Harry a kezei közé fogta az arcomat, és mélyen a szemeimbe nézett.
- Sosem lehetsz eléggé boldog, ha nem tudod elengedni a múltat. - suttogta.
Megremegett a térdem a közelségétől és a hangjától.
- Próbálkozok.
- Akkor engedd, hogy segítsek. - meg sem várta, hogy reagáljak. Ajkait az ajkaimra nyomta, és olyan lágyan, érzékien kezdett csókolni, amivel bizonyította azt, hogy a kemény külső bizony érzékeny, gyengéd belsőt takar...
Megöleltem a nyakánál, szorosan magához ölelt, és hagytuk, hogy az ajkaink abban a tökéletes ritmusban kényeztessék egymást..