29. rész ~ Az ébredés

Avery Jonhson

Csend. Béke. Nyugalom. 

Mennyire csodálatos dolgok voltak ezek, amiket az ember sajnos csak néha tudott átélni így egyszerre, egymagában. Nem volt zaj, nem volt kiabálás, nem voltak emberek, akik megkeserítették volna az életemet. 

Annyira jó volt ez az édes semmittevés, hogy még többet, és még többet akartam belőle. Gondtalan akartam lenni, kötelezettségek nélküli, és átakartam élni azt, amit ő. 

Azonban nem tudtam neki milyen volt...

Látni, és gondolni, nem ugyanaz. El sem tudtam azt képzelni, mit élhetett át, amikor a szíve egy utolsót dobbant, amikor utoljára fújta ki a levegőt, amikor a szíve felszállt az égbe...

Hogy is lehetne elképzelni a halált?

Még csak belegondolni is szörnyű abba, hogy az ember mozgatórugója, a szíve, feladja az életet... Ő nem akar tovább dobogni, beakarja fejezni a kemény, éveken át tartó munkát..

És ezzel okozva egy szeretett ember halálát..

Nem akartam ezt átélni, csak egy kicsit, amíg szorosan megölelem, csak annyi időre vele akartam lenni. Újra megfogni a kezét, hallani a hangját, és hallgatni, ahogyan leszid azért, mert nem harcolok a világ ellen, amiért nem állok ki saját magamért..

Szükségem volt rá..

Annyira nagy szükségem..

Borzasztóan hiányzott, és nap, mint nap eszembe jutott, csak valamikor pár pillanatra suhant át az agyamon az emléke, de volt, amikor a nappaliban ülve sírtam, és átkoztam mindent, és mindenkit, aki elvette tőlem őt..

- Avery, Avery... - olyan messziről jött a hang, hogy elsőnek fel sem ismertem, hogy az én nevemet mondják. Máshogy hangzott, robotszerűen, de aggódóan. 

Össze voltam zavarodva...

Mi a baj a hallásommal? 
És miért..összezavarodtam..miért volt itt kórház szag? Nem is kifejezés az, hogy szétszakadt a fejem. Olyan volt, mintha szorították volna valami skatulyába, mintha össze akarták volna roppantani a koponyámat.
Hatalmas erőt vettem magamon és kinyitottam a szemeimet.  Elvakított a fehérség, és pár pillanatig azt hittem meghaltam, és a mennyben vagyok.
De csak pár pillanatig..
Aztán jött a rideg valóság, ahol kiderült egy kórházi szoba ágyában feküdtem, gondosan betakarva, infúzióval a kezemben. Nem értettem semmit, ezért inkább visszahunytam a szemeimet.
Lehet az, hogy valaki egyszer csak elveszíti az emlékezetét és egy kórházban köt ki?
- Avery...Avery... - megint az a hang, ami már nem robotszerűen csengett, hanem érthetően és hangosabban.
Egy női hang volt az, mélyebb hanghordozással, artikulált beszéddel. Nagyon tagoltan mondta a nevemet és nem tudtam hogy azért, mert alapból így beszélt, vagy mert látta, hogy nehéz felfogni a szavakat.
- Hogy érzed magad?
- Skatulya... - nyöszörögtem és a fejenhez nyúltam.
Valószínű, hogy a nő egy szót sem értett ebből, mert túl sokáig hallgatott. Látni akartam az arcát, arcot párosítani a hanghoz. Lassan újra kinyitottam a szemeimet, hunyorogtam, hogy a szemeim könnyebben, ne egy dózisban kapják a sok fényt, és ránéztem az oldalamnál álló, sötét bőrű, kedves arcú nőre. Fekete, göndör haja össze volt kötve, barna szemei csillogtak és együttérzésről árulkodtak.
Tudta, tudhatta mit élek át jelen pillanatokban. Mindennap számtalan embert lát ilyen állapotban, akiről ő gondoskodik, akit az orvos segítségével ő gyógyít meg.
Biztosan mindenki szerette, csak rá kellett nézni. A munkáját szerette, különben nem lett volna ilyen lelkiismeretes, nem töltött volna nekem friss vizet, amiből miután megemeltem a fejemet, adott is.
- Köszönöm.. - szörnyen rekedt volt a hangom, és olyan volt, mintha nem is én szólaltan volna meg.
Mintha valaki más hangszálai lettek volna az enyémek helyén.
Rekedt hang..
Harry...
Mi lehetett vele?
Na, és velem mi történt? Mert semmire nem emlékeztem. Tom és Katy esküvője, addig teljes volt a kép.
Veszekedtem Harryvel Mark miatt, még az is elevenen élt az emlékeimben, de aztán se kép, se hang.
Semmi.
- Miért vagyok itt? - suttogtam a nővér felé, aki befejezte a körülöttem való sertepertélést, rám nézett és elmosolyodott. Végig simított a fejemen, csak utána szólalt meg.
- Nagyon kimerültél. Nem mondták még neked, hogy pihenni is kell? - nézett rám szigorúan, a hatás kedvéért szemeit is összehúzta. Lesütöttem a tekintetemet az ágyneműre, amiben semmi különleges nem volt, mert az egész fehér volt, de nem akartam a nőt nézni, akit a névtábláját szerint Sarahnak hívtak.
- Összeestél az esküvőn, behoztak és azóta aludtál. Avery, a kimerültség komoly baj. Azzal nem lehet játszani..
 Ezt tudtam eddig is..ne játsszak az egészségemmel...ne játsszak az életemmel.
De most nem tudtam másra koncentrálni, csak egy mondatára; "..azóta aludtál.."
- Mióta?
 Nem volt ő hülye. Tudta miért kérdezem ezt.
- Négy napja.
 Ledöbbentem. Szerintem még a számat is eltátottam.
Hogy micsoda? Létezik ilyen, hogy valaki négy napig csak alszik és semmi kapcsolata nincs a külvilággal?
Csak néztem a nővérkét, akinek őzike szemei együttérzést sugározták. Azonban az én szívem nem bírta felfogni a hallottakat és csak dörömbölt és dörömbölt a mellkasomban.
Négy nap...
- Avery...tudom, hogy ez rosszul hangzik, de hidd el, hogy nem az. Most legalább kialudtad magad, és behoztad mindazt az időt, ami alvásilag kimaradt.
- De...de négy nap? - csak néztem Sarah szemeibe, és éreztem hogy legszívesebben elbőgném magam. Dübörgött a szívem, összeszorult a mellkasom, a gyomrom pedig olyan apró volt, hogy majdnem kiadtam magamból annak tartalmát.
Nem bírtam megemészteni...hogy tudtam ilyen sokáig aludni? Miért nem keltettek fel már a második nap? Mi lett volna, ha még tovabb alszok, akkor sem keltenek fel?
Pörögtek a fejemben a kérdések, amiket azonban már nem mondtam ki, nem működött az agyam, nem tudtam a kérdéseimet feltenni.
- Tudom, hogy ez most egy kicsit sok, de nincs baj. Nem te vagy az első a történelemben. Csak annyit kérek, hogy pihenj, hiszen túlhajszolod magad. Ha nem is érzed azt, hogy fáradt vagy, a szervezeted igen. Ne játssz az egészségeddel, Avery.
  Milyen könnyű volt azt mondani...
De egy esküvőt megszervezni sem volt egyszerű dolog, nemhogy még jóval többet.
Igen, elfaradtam...
Ha bevallottam, ha nem, ez volt az igazság.
De azt hittem nem lesz baj, ha még ezt az esküvőt megcsinálom...
- Látom, le vagy döbbenve, ezért magadra hagylak, hogy megemészd a hallottakat. Avery semmi sem változott. A Föld kerek, a fű zöld, az ég kék, és még mindig Londonban vagyunk. Nem más nevet kapott, nem lett sárga az ég, piros a fű, és a tudósok sem jöttek arra rá, hogy a Föld lapos. Te ugyanúgy Avery vagy, a családod pedig még mindig azok az aggódó emberek, akik itt álltak mindennap az ágyadnál.
 Családom?
Anya és apa?
Tuti, hogy nem tudják mi van velem. Őket ezek nem érdeklik, és amúgy sem foglakoznak velem.
- A szüleim nem foglalkoznak velem. - érdekes, hogy ezt kitudtam mondani. Amint látszik, ez a téma mindig kényes érint.
Felsóhajtottam...Jó lenne, ha tényleg érdekelném őket
- Nem a szüleidre gondoltam. - vigyorgott rám szélesen, teljes fogsorral.
- Akkor kire?
- A barátaid is a családod, Avery. Na, meg az a fiú, akinek olyan szép a mosolya, és elég dögös. - tette hozzá vigyorogva de suttogva. Mintha bárki is meghallaná.
Felnevettem.
- Kire gondol?
- Tegezel, okés? - húzta fel a szemöldökét.
- Kire gondolsz? - mosolyogtam.
- Na, így már jobb. - kacsintott.- Arra a kis hosszú hajú fiúra, aki nap, mint nap itt volt és várta, hogy felkelj. A virágok is tőle vannak. - bökött a fejével az éjjeliszekrényen lévő virágcsokrokra. Kicsik voltak, lilák, valamint rózsaszínűek.
- Ő hozta ezeket?
- Bizony, és mindennap itt volt. - mosolygott rám, de a szemei huncutul csillogtak. - Ez a fiú biztos oda-vissza van érted. 
- Nem hinném.. tekintve, hogy azt hitte még az esküvőn, hogy megcsalom. 
- Eléggé aggódott. Nem úgy nézett ki, mint aki azt hitte, hogy megcsalod. 
- Nem tudom... - sóhajtottam, oldalra fordítottam a fejemet a virágok felé, amik feldobták és színesebbé tették ezt az amúgy fehér, sivár kórtermet. 
- Én pedig igen. - vigyorgott. - Most viszont kimegyek. Bármit kérsz, nyomd meg  hívógombot, és itt leszek. 
- Nagyon köszönöm. - mosolyogtam rá.
Végig simított a fejemen, és kisétált a kórteremből. 
Egy percig sem voltam egyedül, nyílt az ajtó, és belépett az, akivel még nem most akartam találkozni... Akivel még húztam volna a találkozást. 
De most ott állt az ajtóban, a maga 180 centiméterével, zöld szemeivel és vállig érő, hosszú hajával. 
Milyen tökéletesen festett..
Harry...