28. rész ~ Csörrenés

Harry Styles

Csak néztem Averyt, aki úgy feküdt ebben az undorító, kórház szaggal megtelített szobában, mint egy angyal, akinek az égvilágon semmi gondja nincs, minthogy kipihenje magát, utána felkeljen és élje boldogan az életét.

Semmit nem reagált rám.

Megsimogattam az arcát, a kezét, szólongattam, de minden hiába volt, mert nem reagált semmire. 

Sóhajtottam, és a fejemet a kézfejére hajtottam.. 

Miért bánok meg mindent, miután már elkövettem?

Miért vontam le hirtelen következtetést az egészből? Miért nem vártam meg, hogy Avery elmondja, amit szeretne?

Egyáltalán miért néztem őt is olyan lánynak, mint a többit?

Na, meg mi a faszért kellett már megint Tinával kavarnom?

A sok-sok miért, amiket elkerülhettem volna, ha normálisan gondolkoztam volna, és lett volna eszem kezelni ilyen helyzetet. 

Féltem attól, hogy ő is egy a sok közül, és inkább megvédtem magam tőle, ami elég szar hiba volt. 

De ezeken, ha emésztem magamat sem tudok változtatni. Avery itt fekszik, nincs jól, és csak annyit tehetek, mint követni az orvos tanácsát, aki elmondta percekkel ezelőtt, hogy Averyvel mi a probléma. 

- Ön Avery hozzátartozója? - nem is értettem már magát a kérdést sem. Hogy, ha egy vadidegen lenne, akkor mégis miért ülnék a szobájában és lennék ilyen nyúzott?

De nem mondtam ki, amire gondoltam, csak bólintottam egyet. 

- Mi van vele? - tértem a tárgyra. Az orvos belenézett a kezében tartott papírokra, ami gondolom Avery kórlapját tartalmazta, és utána nézett csak rám. 

- Nagyon kimerült a szervezete. Mennyit aludt a Hölgy mostanában?

Ezen nem is kellett gondolkodnom, hiszen tudtam a választ. Avery makacs volt, pihenni sem akart, agyon hajszolta magát a munkával. 

Látod Averykém..ez lett a makacsságod eredménye!

- Nem sokat. Folyton dolgozott, esténként is intézte a papírmunkákat, akkor adta le a rendeléseket, ellenőrzött, de akkor pihent is. 

- Pár órákat?

- Sajnos igen. - bólintottam. - Nem igazán tudott pihenni, ami látszott is rajta, de mindig mondta, hogy szombaton lesz az utolsó esküvőm, hazamegyek és alszok vasárnapig. Ez volt az utolsó esküvője, a mai ebben a szezonban. Pihenhetett volna. - sóhajtottam, és rápillantottam az alvó lányra, aki ugyanolyan sápadtan feküdt ott, ahogyan két perccel ezelőtt is. 

- Nagyon kimerült a szervezete, amit igazolnak a leletei is. Mély alvásban van. Sokszor előfordul egy-egy embernél, ha nagyon elfárad, akkor akár komplett napokat is végig tudnak aludni. Otthon ez azért rosszabb, mert a családtagok rendszerint aggódnak, amiért ennyit alszik az illető, ami valljuk be, teljesen érthető a család részéről. De ilyenkor nem szabad őket zavarni. A szervezet jelezte, hogy nem bírja tovább, ki kell magát pihennie. Sokszor érezzük azt, hogy fáradtak vagyunk, de még csináljuk, még csináljuk, azonban a szervezetünk már nem hajlandó ezt tovább csinálni, így egy kis ideig kényszer pihenésre állítja az embert. - az orvos tekintete is Averyre meredt.

Idősödő, a feje tetején kopaszodó, kissé teste férfi volt, akin viszont látszott, szerette a szakmáját. Kék szemei örül ráncok figyeltek, amiket nem is csodálok, hiszen orvosként biztosan átélt már egy-két szörnyű napot.

De nagyon szimpatikus, és kedves volt, akire ha ránéztem tudtam, az ő kezei alatt biztonságban van mindenki. 

 Csak bólintani tudtam arra, amit mondott. 

Mély alvás. 

Rendben Avery, aludj csak. De, ha felkelsz, ne várd meg mit kapsz tőlem ezért a felelőtlen viselkedésért!

- Mit tehetünk most? - néztem az orvosra.

- Várunk arra, hogy kipiheni magát és felébred. Felfog, de egyelőre nem tudjuk mikor. Hagyjuk őt aludni. Lehet napok kellenek hozzá, de itt biztonságban lesz. - bátorítóan rám mosolygott. 

Elmosolyodtam, hiszen tudtam, hogy itt tényleg jó helyen van. Figyelnek és vigyáznak rá. 

- Köszönöm Doktor Úr. - felálltam, és kezet fogtam vele. 

- Nincs mit megköszönnie. - rám mosolygott, és elindult az ajtó felé, de visszafordult. - Csak majd szóljon a barátnőjének, hogy legközelebb ne hajszolja magát ennyire túl. - kacsintott, és kisétált, becsukva maga után az ajtót. 

Én pedig nem szóltam neki arról, hogy amúgy Avery nem is a barátnőm..

Az orvossal folytatott beszélgetés óta eltelt minimális időben csak ültem, és néztem Averyt. De komolyan, még gondolkodni is elfelejtettem, vagy inkább nem akartam. 

Tele volt az agyammal minden gondolattal és próbáltam kizárni őket, hogy csak "magam" legyek, nulla belsőhanggal.

Halk kopogás érkezett az ajtó túloldaláról. Odanéztem, de megszólalni sem volt időm, mert már nyílt is az ajtó, és másodpercekkel később a szüleim jelentek meg az ajtóban. 

- Harry. - anyu odasietett hozzám, kezét a vállamra helyezte, és megpuszilta a fejemet. 

- Mi van vele? - kérdezte apu, aki a másik oldalamra állt. 

- Kimerült a szervezete, most alszik, de nem tudják meddig. 

- Ennyire fáradt?

- Igen. - néztem fel anyura. - Annyiszor mondta, hogy majd Katy és Tom esküvője után pihen, hogy még bírja. Amint látszik nem bírta, és én is közrejátszottam ebben, hogy itt fekszik.

- Már miért lenne a te hibád? Felnőtt nő. Tudnia kellett volna éretten viselkednie. 

- Meggyanúsítottam, hogy Markkal kavar, miközben engem is etetett. - sóhajtottam, és Averyre néztem, aki nem nézett rám csúnyán, nem harapta le a fejemet, pedig szívesen kívántam, bár megtenné. 

- Mindenki hibázik, és te nehezebben nyílsz meg, Harry. 

- Igaza van anyádnak, fiam. Ez nem a te hibád. Ha nem az esküvőn, akkor otthon esett volna össze. Mennyivel lett jobb, hogy otthon fekszik a lakásában, és mindenki azt hiszi pihen, pedig ájultan fekszik a földön?

 Megrázkódtam.

- De akkor is. Hazavittem volna, és megvártam volna, amíg ágyba kerül, mert akkor tudtam volna, hogy pihenni fog már. De én gyanúsítottam meg, amiért biztosan felidegesítette magát, és az volt az utolsó csepp a pohárban. 

- És gondolod, hogy csak te lehettél volna az a bizonyos utolsó csepp? - húzta fel szemöldökét anyu, és a vállamat lassú, lágy mozdulatokkal kezdte masszírozni, hogy végre ellazuljak. De amennyire ki voltak az idegeim, nem is csodáltam volna, ha ott elalszok. - Lehet egy vendég húzta volna fel, vagy Katy, és akkor ott a tánctér közepén esik össze, ahol esetleg beüti magát. Nem szabad saját magadat hibáztatnod, azzal már mit sem érsz. Hagyd őt pihenni. 

- Neked is haza kéne menned. - veregetett vállon apu. Hiába volt igazuk, akkor sem akartam elmenni innen. 

- Olyan bűntudatom van.. - nyögtem ki, és megráztam a fejemet. 

- Ne legyen..

- De igen. Próbálta megmagyarázni, hogy az nem az, de én csak mondtam, hogy ő is olyan, mint a többi. Nem hallgattam végig, és mielőtt összeesett, mondta, hogy Harry, de nem foglalkoztam vele. De, ha akkor utána kapok..

- Semmi sem történt volna máshogy, akkor is itt feküdne. - anyu leguggolt mellém, és megfogta a kezemet. Averyre nézett. - Ő sem akarná, hogy magadat emészd, és szerintem nem is hibáztat téged. Befogja látni azt, hogy hibázott. 

- De tudni fogja, hogy én miattam lett rosszul..

- Te mondtad neki, hogy ne aludjon? - anyu rám nézett határozottan. - Te mondtad neki, hogy ennyit dolgozzon?

- Nem...csak..

- Nincs csak, Harry. Nem fogod magadat ostorozni azért, ami nem a te hibád. Ha felkel, bocsánatot kérsz, megbeszélitek. 

- Csak csináltam egy hülyeséget...

- Micsodát? - szólalt meg mellőlem apu hangja. 

- Semmi olyat, amire gondolnátok, de nem kellett volna a csajjal kavarnom, miután elmentem az esküvőről..

 Anyu egy nagyot sóhajtott, és felállt mellőlem. 

- Nem vagytok együtt. Még csak az sem, hogy randizgatnátok, ezért se okold magad. Te azt hitted együtt van azzal a fiúval.

- Meggyanúsítottam, apu. - halk volt a hangom. 

Olyan ostoba vagyok!

- De, ha napokig ezen kattogsz, sosem fogsz tudni előre lépni. Ha felkel, megbeszélitek, és nem hiszem, hogy aggódnod kéne azért, mert megharagszik. Vagy ne mondd el neki, az a legegyszerűbb!

- A bűntudat... - motyogtam.

- Fiam, nem vagytok együtt, ne ostorozd magad. Attól mi lesz jobb?

- Semmi.

- Pontosan ezért fogsz hazamenni, és pihenni. Fárasztó napod volt neked is. - anyu végig simított a hátamon, lágyan és gyengéden. 

Olyan anyaian, olyan rengeteg szeretettel. 
- De mi van, ha komolyabb baja lesz?
- Csak kimerült. Nem halálos beteg. - nyugtatott anyu.
Sóhajtottam, és megsimogattam Avery puha kezét.
- Olyan vagy, mintha a barátja lennél. - apu hangja csengett a mondatban megbújt kérdéstől.
Értem mire gondolt. Lehet titkolom előlük és ez a lány már hetek óta a barátnőm.
- Nem, nem vagyunk együtt. De valahogy mellette jól éreztem magam. Csak hagyni akartam, hogy minden haladjon, ahogyan haladnia kell. De ezt már totál elszúrtam..
- Ne mondogasd azt, hogy nem fog neked megbocsátani. Miért okolna téged? Majd megnyugtat, hogy nem volt köztük semmi. - apu mindig mindenből próbálta kihozni a pozítivat, úgymint anyu. Talán pontosan ezért voltak ilyen jól meg, ennyi hosszú éven át, hiszen ha vitatkoztak is, együtt akarták azt, hogy az ne tartson sokáig.
- Így igaz Harry. - vette át anyu a szót. - Hazamész, letusolsz és kipihened magad. Holnap pedig ha akarsz, visszajössz.
- Hogyne akarnék! Azt akarom, hogy itt legyek és bocsánatot kérhessek tőle.
- Értesítenek, ha felkel?
- Igen. Megadtam a telefonszámomat.
- Akkor pedig bárhol vagy, idetudsz jönni. De most gyere. Kint megvárunk. - Anyu és apu elhagyták a kórtermet, én pedig újra kettesben maradtam az alvó szépséggel.
- Rendben, Avery. Pihend ki magad, aztán gyere vissza az emberek közé. Nem szabad sokat aludni, mert akkor meg majd egész napokon át fent leszel. Habár, ha gondolnád, letudnálak fárasztani. - vigyorogtam, de rájöttem, nem igazán illik ebből a helyzetből ilyen viccet kihozni. - Oké, oké. Nem gondoltam komolyan.
- Akkor ébredj szépen fel, és meglátjuk mi lesz velünk. Még egy reggelivel úgyis lógok neked. - vártam arra, hátha reagál valamit, felébred, lekiabálja a fejemet, vagy éppen sajnálni fog. Nem tudtam néha őt megfejteni, nem tudtam mire gondol. Így azt sem tudtam mi lesz a reakciója, amikor felkel és meglát.
Sóhajtottam egy nagyot, nyomtam egy puszit a kezére és felálltam.
- Álmodj továbbra is szépeket. - néztem még pár pillanatig az arcát, de aztán kimentem a szobából, a szüleimhez.
- Gyere, menjünk. - anyu a hátamra simította tenyerét és adott egy kis löketet, hogy elinduljak. Nem szólaltunk meg a parkolóig, ahol anyuék autója, pont az enyém mellett állt.
- Pihenj egy nagyot, és beszélj Tommal is, vagyis írj neki. Ők is aggódnak.
- Rendben van.
Anyu megölelt, és megpuszilt, apu pedig átölelt és hátba veregetett. Elhúzódva tőlem nézett rám.
- Semmi baj, fiam. Lehet már holnap csörögni fog az a telefon.
- Úgy legyen. - rájuk mosolyogtam, beültem az autóba és hazamentem.
De nem úgy lett...
A telefon csak napokkal később csörrent meg...