Epilógus

Nos, lányok, ide is eljutottunk.. sajnos. 

Elérkezett a blog utolsó része, amit őszintén megmondom már nagyon vártam. :D

Tudtam mit akarok, és már leakartam írni, akartam olvasni a reakciókat. 

Igen, ennek a blognak vége, de már meg is van a fejemben a következő történet, de még annyira ne előre. 

Elsőnek olvassátok ezt el!

Köszönök mindent, de tényleg.

Imádlak titeket. ♥

Jó olvasást: Szandi. ♥

Ui.: ÍRJÁTOK meg a véleményeteket. :)

Avery Johnson

"Az álom sorsa az ébredés, 

De mégis él, mégse tévedés.

Szép emlék, és ez nem kevés,

Jobban fáj az, ha elvész."

- Avery? Avery?

Még sosem éreztem magam annyira szörnyű állapotban, mint abban a percben. 

A fejem azt éreztem, hogy menten szétszakad, és az sem segített ebben, hogy valakinek a vékony hangját hallgattam folyamatosan, amint a nevemet hajkurássza, és nem akarta abbahagyni!

Csak egy kicsit maradna csendben!

Csak egy nagyon picit..

Szörnyen gyengének és levertnek éreztem magam, az pedig, hogy mozdulni is nehéz volt, nem segített a helyzetemen. A szemeimet kinyitva olyan éles volt a fény, hogy azonnal visszacsuktam a szemeimet, amitől felnyögtem, mert már nem bírtam lehunyva tartani.

De miért fekszem én...itt?

Nem tudom hol voltam, csak azt tudtam, hogy a fejem szétszakad, és hogy valaki lekapcsolhatta volna a lámpát. 

Harry...csak neki szólnom kell és tuti segít. 

- Ha.. .. - annyira száraz volt a szám, hogy égett a torkom a szomjúságtól, mint aki már több legalább pár napja nem ivott. De hát még elindulás előtt is ittam!

 Valaki megemelte a fejemet és egy poharat emelt a számhoz, amiből készségesen ittam pár kortyot.

- Harry.. - de a hangom olyan szörnyen gyenge volt, ahogyan éreztem is magam. 

Mi történt Oliver szülei házában? Leütöttek vagy mi?

Arra emlékszem, hogy ott álltam az ajtó előtt, aztán jött az anyukája, és olyan döbbent volt, hogy nem bírt mást tenni, mint a nevemet hajtogatni.

Mint ez a valaki itt mellettem...

Nagyon lassan kinyitottam újra a szemeimet, de már nem volt az az erős fény. Biztosan valaki lejjebb tekerte a világítást. Biztosan Harry volt az. Ő ennyire gondoskodó. 

Elmosolyodtam és bár hunyorogva, de körbenéztem a szobában. Leolvadt a mosoly az arcomról, amikor megláttam a mellettem álló gépeket, a virágokat a sarokban, a fotelt, és..és az anyámat!

Camille..

Hogy a szentségesbe kerültem én egy kórházba?

Hogy kerül ide Camille? 

És miért nincs itt Harry?

Jesszusom...Mit csináltak velem Oliver szülei? Megvertek, mert megöltem a fiúkat, és kórházba kerültem?

De akkor hol van Harry? Biztosan csak kifutott vizet venni, vagy a mosdóba, vagy kávét vesz, hogy bírja még tovább fent.

- Avery. Istenem, kislányom. - az anyám hangja annyira furcsa volt. Nem a megszokott hang, sokkal..sokkal érzelmesebb, és lágyabb. 

Pedig ő sosem volt lágy hangú, mindig kimért, és akaratos nő volt. Mióta voltak neki érzései?

Vajon mit szóltak Harryvel egymáshoz? Hogyan fogadta anyám azt, hogy nem Richard barátnője lettem, hanem Harryé vagyok? Tuti, hogy ette a méreg, amiért nem az ő kiszemeltjét választottam. 

Halványan elmosolyodtam, és anyámra néztem. Kisírt szemei, összefogott haja, sminknélkülisége olyan látvány volt, amit a huszonkét évem alatt nem sokszor láttam. Amikor még kislány voltam sokszor volt smink nélkül, és összefogott hajjal, de amikor már nőttem, és nagylány lettem, azt érezte, hogy muszáj megmutatnia hogyan kell egy igazi nőnek kinéznie.

Talpig csinosan, makulátlan hajjal, és tökéletes sminkkel. 

De én már akkor tudtam, hogy nem ilyen egy igazi nő. Egy igazi nő olyan, mint ő most. Kimeri mutatni az érzelmeit, mer smink nélkül élni, és mer pulcsiban lenni. 

Megtanultam, hogy akkor is lehetsz nőies, ha farmerban és pólóban vagy. A nőiesség belülről fakad, nem kívülről.

- Istenem..végre. - síró hangja, ugyanúgy ahogyan megjelenése, megdöbbentett.

Az anyám előttem nem szeretett sírni, nem akarta, hogy gyengének lássam. Szerinte egy nő, sőt egy férfi sem lehet gyenge. 

Pedig de! Sosem szabad mindig erősnek lenni, mert abba belerokkanunk. 

- Hívom is apádat, annyira boldog lesz! - nevetve halászta elő a táskájából a telefonját, és mikor megtalálta, a kezébe fogta, rám nézett, és melegen rám mosolygott. - Nagyon szeretlek, Avery. - megszorította a kezemet, és a könnyeivel küszködve hívta apámat. 

 Nem sokszor hallottam régebben anyukámtól azt, hogy szeretne. Az ő elve szerint a szeretetet éreztetni kell, nem mondani. De anyukának a lánya mellett kéne állnia, és ott lenni vele a nehéz helyzetekben. Hol volt ő, akkor amikor meghalt Oliver és szükségem lett volna rá?

Csak hozzám vágta, hogy nem volt hozzám való és majd találok mást. De akkor csak azt éreztem, hogy nekem csak Oliver kell, senki más. Ez mára már persze változott, de akkor is. Neki segítenie kellett volna átvészelni azt az időszakot. És lehet hogy most kedves, de akkor sem tudja kitörölni a fejemből azt, hogy nem volt ott, amikor ott kellett volna, hogy legyen. 

Egyedül kellett szembenéznem a fájdalommal, nem volt senki, akire számíthattam. Elengedett, hagyta, sőt már szinte kényszerített, hogy menjek a magam útjára. Úgy, hogy közben tudta, borzasztóan fájt a szívem. 

- Apád hamarosan jön. - letörölte a könnyeit, a telefonját a kis éjjeliszekrényre rakta. 

 Apa..

Ő mindig más volt. Ő nagyon sokszor mellettem állt, csak az volt vele a baj, hogy nem mert szembenézni anyával. Mindig azt csinálta, amit anya mondott, és ha mégsem azt, akkor abból veszekedés lett, amiből persze mindig anya jött ki győztesül. 

 Sosem állt ki mellettem, ahogyan kellett volna. Nem szólalt fel, mert nem akarta, hogy a felesége rá haragudjon. De így rám haragudott, és apu is, mert miattam balhéztak. 

 Már a végén, egyikőjüket sem szerettem úgy, ahogyan kellett volna. 

Nem mutatták meg mit jelent igazi szeretetet adni. 

Nem tudtam meg mit jelent igazi szeretetet kapni. 

- Felkelt? Hogy érzed magad, Avery? - egy afroamerikai, fehér ruhás nő jelent meg, az arcán egy széles mosollyal, amitől szerintem a világon bármelyik embernek jobb kedve lenne.

Még nekem is. Rámosolyogtam.

- Nagyon fáj a fejem. - megtapogattam a fejemet, amin nem a hajamat éreztem meg, hanem a kötés puhaságát. Döbbenten kaptam a szemeimet anyámra, aztán a nővérre. - Mi történt?

Miért volt bekötve a fejem?

- Semmi baj, már jobban vagy. - anyu megsimogatta a kezemet, és rám mosolygott. - Már szépen begyógyult a sebed.

Milyen seb?

Mi a fene történt?

- Nyugodj meg, Avery. Anyukád majd mindent elmond, jön máris a doktor és megvizsgál, rendben? - a nővérke, akinek a névtábláján a Caroline név állt, megint rám mosolygott, azzal a varázs mosollyal, én pedig megnyugodtam. 

Mert hittem neki. Mert tudtam, hogy bízhatok benne, hiszen nővérkének tanult. Arra adta az életét, hogy beteg embereken segít, ami egyenlő azzal, hogy biztatja őket. 

- Na, csak felkelt a betegünk. - a hang olyan ismerős volt, hogy a tekintetemet azonnal az ajtó felé irányítottam, ahol Ronald jelent meg, ugyanazzal a kedves mosolyával, amivel napokkal ezelőtt, a klubban mosolygott rám. 

- Ronald. - rámosolyogtam, ő pedig kedvesen odajött, és felültetett az ágyon. 

- Most megvizsgállak, jó? A szemeidet nézem meg, vérnyomást mérünk és felteszek pár kérdést. - mosolygott, Caroline rám rakott egy vérnyomásmérőt, és az eredményt feljegyzetelte. Ronald megvizsgálta a szemeimet, és olyanokat kérdezett, hogy hányadika van ma, mi az utolsó emlékem, hány éves vagyok, és ilyenek. 

Én kérdeztem, hogy mi történt, de nem mondták el. 

Lehet Oliver anyja leütött az ajtóban és  kórházba kerültem? Nem csodálnám, ha ennyire haragudna rám. 

- Pihenj, Avery. Még este visszajövök, és megvizsgállak. 

- Szeretnék valamikor elmenni újra táncolni. - a szobában lévő három ember érdeklődve hallgatott. - Úgy, mint egyik nap. Még mindig szereted a bachata-t ugye? - néztem Ronaldra. - Tudom, hogy elég erotikus, de szeretnék megint elmenni. 

 Ronald arca értetlenkedést tükrözött, de egyszerre volt döbbent is. Vajon lebuktatta Caroline előtt? A nővér nem tudja, hogy mi Ronald hobbija?

Istenem, mekkora egy kretén vagyok, amiért nem tudom befogni a számat! Biztosan nem akarta, hogy megtudja a nővér, hogy volt velem valahol, mert akkor nem foglalkozhat velem, hiszen személyeskedés lenne, megkülönböztetés. 

- Jaaj, ne haragudj, szerintem valakivel összekevertelek, csak mert van egy másik Ronald ismerősöm, és most még fáj is fejem.. Komolyan. Ne haragudj. - úgy hadartam, ahogyan életemben még soha, mert kiakartam magamat, és őt is menteni ebből a szar helyzetből. 

- Semmi baj. - rám mosolygott, és Caroline-ra nézett, akivel váltott pár szót, elköszönt és kiment. Caroline megmérte a lázamat, és amikor nem talált semmi változást, rám mosolygott és ő is elhagyta a szobát. 

Jóságos ég. 

Így beégetni magamat az orvosom előtt!

- Hogy érzed magad? - anyu végig simította az arcomat, és mellém ült az ágyra.

Szörnyen. Persze ezt nem mondtam neki. Most tényleg erősnek kellett lennem. 

- Egész jól. De elmondanád nekem, hogy mégis mi történt? Oliver anyukája leütött, és kórházba kerültem?

 Anyu homlokán olyan mély ráncok keletkeztek, hogy félő volt, hogy sosem tűnnek el onnan. 

- Oliver anyukája? Mikor találkoztál vele?

- Mielőtt bekerültem ide. Harryvel elmentem hozzá, mert bátorított, hogy beszéljek vele, hiszen nem kerülhetem el egész életemben, és muszáj volt túllépnem a félelmemen, és a szemébe néznem. 

 Anyu értetlen tekintete arra engedett következtetni, hogy semmit nem ért abból, amit mondok. Hát persze, hogy nem. Aki nincs ott a lánya életében..az ne is várjon mást. 

- Ki az a Harry?

Nem ismerte meg?

Nem találkoztak a kórházban?

 Így elkerülték egymást?

- Nem találkoztatok a kórházban? Biztosan akkor volt itt, amikor te elmentél, és ezért nem láttad. Harry a barátom, és egy nagyszerű fiú. Ha jön, akkor bemutatom neked, és tudom, hogy nem Richard, de..

- Avery. - anyu leállított, és megfogta a kezemet. - Én mindennap itt voltam az elmúlt egy hétben, amíg volt a látogatási idő. Szörnyen szégyelltem magam, amiért pocsék anya voltam, és ide kerültél. Muszáj volt itt lennem veled, ahhoz, hogy lássam, nem lesz semmi bajod. - csak néztem rá, és az elmém minél kacifántosabb lett. - De azt komolyan megmondom neked, hogy egyetlen nap sem volt itt Harry nevű fiú. Caroline mindig tájékoztatott, hogy kik voltak itt, de Harry névről egyszer nem hallottam. 

 Amilyen őszintén nézett a szemeimbe, még akkor is ha sokszor csúnyán bánt velem, és elárult, de akkor is tudtam, hogy most nem hazudik. 

De akkor hol volt Harry?

Miért nem látogatott meg? Ennyire el volt foglalva a munkával, hogy rám nem volt ideje?

Ennyit jelentettem neki? Pár alkalmat, amikor megkapott a nyaralás alatt, és utána vége? Tudta, hogy Oliver szülei rosszul fognak rám reagálni, és így lekophatott?

De miért?

 Zsongott a fejem a sok megválaszolatlan kérdéstől, de mégis volt egy, ami most jutott el a tudatomig. 

"mindennap itt voltam az elmúlt egy hétben..."

Anyu alig egy perce mondta ezt el. 

De mégis milyen egy hét?

A szíve, őrült sebességgel kezdett dobogni a mellkasomban, a fejem lüktetett, és azt hittem elhányom magam az idegességtől.

- Anyu.. mi történt? - megszorítottam a kezét, éreztem, hogy az arcomból minden szín kifutott, pedig még el sem mondta mi történt. 

Egy hétben..

Anyu megszorította a kezemet, mesélni kezdett, és közben lágyan simogatta a kézfejemet. 

- Katy és Tom esküvőjéről eljöttél, mert nem érezted jól magad. Mark, a munkatársad mondta, hogy nem engedted neki, se másnak, hogy elkísérjen. Igen, Harrynek! Neki sem, de hogy Harryvel veszekedtetek, mert azt hitte, hogy Markkal kikezdtél. - erre emlékszek. Kimentem, Mark utánam jött, és Harry azt hitte, azért nem mentem ki vele, mert Markkal akartam lenni, és azért nem ültem mellé, hogy Markkal enyeleghessek. 

Ezekre emlékszek én is. De miért nincs itt Harry?

 Bólintottam, hogy eddig felfogtam a dolgot, anyu pedig folytatta.

- Autó baleseted volt, Avery. - kifolyt egy könnycsepp a szemeiből. - Elaludtál a volán mögött, annyira kimerült voltál, és belecsapódtál egy fába. Szörnyű állapotban voltál az nap éjjel.. - letörölte kibuggyanó könnyeit, aztán folytatta. - Egy hétig kómában voltál, de szerencsére nem történt komolyabb bajod. Valószínű a stressz, a kimerültség, és persze a fejedet ért ütés miatt voltál ennyi ideig kómában. Aludtál mélyen, de Ronald is csak azt mondta, hogy fel fogsz kelni. 

 Most már tényleg azt éreztem, hogy kidobom a taccsot. 

Kómában voltam?

Egy hétig?

Nem. Nem. Nem. 

Nekem ott volt Harry, Como, a fülledt éjszakák. Nem lehetett ez...nem!

Nem, és nem!

Betapasztottam a füleimet, és vadul ráztam a fejemet, miközben mást sem hajtogattam, csak hogy ez nem lehet igaz, ez nem lehet igaz.

- Avery, kérlek. Meg kell nyugodnod. - elrántottam anyutól a kezemet, és már nem tudtam erős lenni. Sírtam, sőt zokogtam, ahogyan az agyamat elárasztotta az undorító valóság.

Álmodtam. 

Nem volt valós a Harryval való kapcsolatom. Azért nincs itt, mert nincs miért itt lennie. 

Felzokogtam, eltakartam az arcomat, és azt kívántam bárcsak meghaltam volna. Még az sem lenne ennyire fájó, mint az, hogy rájöjjek, nem volt igazi a kapcsolatunk. 

Ronalddal a bachata...

Ezért nézett úgy rám! Hiszen honnan tudnám, hogy ő táncol, amikor nem is beszéltünk?

De álmomban Harry Tinával is kavart..vagyis nem kavarás volt, hanem annál sokkal undorítóbb. 

Mindent csak álmodtam? Az érzéseket, a boldogságot?

Mindent?

- Kislányom, meg kell nyugodnod. 

Nem bírtam, nem tudtam. 

Nem akart megszűnni a mellkasomat nyomó fájdalom, a fejem pedig annyira dolgozott minden információn, hogy szó szerint azt éreztem, szétszakad. 

Hogyan lehetett ilyen szépet csak álmodni?

Miért játszik velem így a Sors?

Ziháltam, kapkodtam levegő után, mert minden testrészemet szorongatta a fájdalom, amely nem akart múlni, csak egyre erősödött, amikor ráeszméltem, hogy senki sem szeret. Senkivel nem éltem azt a csodálatos boldogságot, amit Harryvel. 

Álmodtam..

Kómában voltam..

Semmi sem volt valós..

- Hívok egy nővért. - anyu megnyomott egy gombot az ágyam mellett, és simogatni kezdte a karomat. - Avery, vegyél mély levegőket, nyugodj meg. 

 Honnan tudná ő, hogy mi a legrosszabb fájdalom?

Elvesztettem a barátomat a való életben, és elvesztettem azt is, akiről azt hittem valós. Akivel boldog voltam, akivel igazán élőnek éreztem magam. 

Caroline-nal együtt apu is megjelent, akinek mosolya lefagyott az arcáról, amikor meglátott pánikrohamom javában. 

- Avery! - Caroline mellém állt és a szemeimbe nézett. - Hallasz engem? Nyugodj meg, és utána segítünk neked. Csak vegyél nagy levegőket. 

 Nem bírtam magam összeszedni, nem bírtam nagy levegőket venni, holott tudtam, nekem is akkor lesz a jó. 

- Prücsök. - felzokogtam, amikor meghallottam apukám szájából azt a becenevet, amit kislány koromban mindig mondogatott. 

Rá volt szükségem. 

Az apukámra.

- Csak álmodtam. Apa, az egészet álmodtam. - zokogtam, ziháltam, de amint apukám odalépett és szorosan magához ölelt, feltört belőlem minden érzelem. 

Szorosan öleltem, hagyta, hadd zokogjak, hadd sírjak, ő pedig csendben simogatta a hátamat.

- Ne haragudj. - suttogta a fülembe, és puszit nyomott a halántékomra. - Kérlek, bocsáss meg nekem. Amint kijöttél innen, elmegyünk valahová és megbeszélünk mindent. Nagyon szeretlek, és anyád is, csak nem jól mutattuk ki ezt. Szörnyen sajnáljuk mind a ketten. 

 Amikor már kezdtem megnyugodni, elhúzódtam tőle, és rámosolyogtam, még ha ez nagyon nehezen is ment. 

- Rendben, apa. - megsimogatta a fejeme, és Caroline segítségével eldöntötték az ágyat. 

- Pihenj egyet, Avery. - anya átölelte apa derekát, és úgy nézett engem. 

Nem aludhatok!

Mert megint álmodni fogok, és fel kell kelnem belőle! 

Nem akartam Harryvel álmodni. 

- Olyan valós volt. - a könnyeim végig folytak az arcomon, le a nyakamig, és eltűntek a párnában. - Harry és én boldogok voltunk, romantikus volt, és azt hittem igazi. De kiderült, hogy az egészet álmodtam. - zokogtam, megmarkoltam a takarót, és azt éreztem, hogy legszívesebben mindent összezúznék.

Harry csodálatos szemei csak álom volt. Nem nézett úgy a szemeimbe sohasem, nem hívott Gyönyörűnek, nem csókolóztam vele, és egyszer sem feküdtem le vele. 

Harry, és bármi amihez neki köze volt, csak álom volt. 

Anyu, apu és Caroline összenéztek, majd apu megsimogatta az arcomat, és megpuszilta a homlokomat.

- Most aludj egyet, majd ha felkelsz megbeszéljük, de muszáj pihenned.

- Nem lehet, nem akarok álmodni!

- Nem fogsz! Ha nem akarsz, akkor nem fogsz. - megpuszilta a fejemet, és dúdolni kezdett nekem, amitől elálmosodtam, de nem tudtam elaludni mélyen. 

Hallottam, ahogyan kimennek a szobából, ahogyan azt is, hogy Caroline azt mondja nekik, most mellettem kell lenniük. 

Apa tévedett. 

Álmodni nem csak akkor fogunk, ha akarunk, és akkor nem fogunk, ha nem akarunk. Ezt nem tudjuk generálni. Mindennap álmodunk, csak valamelyikre nem emlékszünk, mert olyan rövid volt, vagy az agyunk eldugta a "Nem kell emlékezni ezekre" zugba. 

Apu nem tudta milyen érzés a valóságban elveszíteni azt, aki szeretsz, és utána elveszíteni valakit, akiről azt hitted valóság, és akibe valahol legbelül már kezdtél beleszeretni. 

Pokolian fájt, de abban igaza volt, hogy pihennem kell.

Az agyamnak egy kicsit nyugton kell lennie, mert szétfog szakadni, azt pedig nem akartam. 

Mire elaludtam volna, halk hangokat hallottam a folyosóról, aztán azt, ahogyan nyílik az ajtó, és valaki az ágyamhoz sétált. 

Összerándult a gyomrom, ahogyan megéreztem azt az illatot, ami éreztem az esküvő előtt, amit éreztem az álmomban. Ez az ő illata. Az a finom, férfias parfüm, ami keveredik a ruhái friss illatával. 

Harry...

Itt volt a szobámban, és most tényleg nem álmodtam. Abból már felkeltem, és újra nem álmodhattam. 

Kinyitottam a szemeimet, az első amit megláttam fekete, félig begombolt inge volt, ami alatt ott voltak a tetoválásai. 

- Avery.

Igen, ő volt az!

Az a rekedt, mély hang, amely nem csak álmomban dobogtatta meg a szívemet, hanem most is. 

Követtem a hangot felfele, a mellkasán át, az arcáig.

 És akkor megláttam, belenéztem abba a ...

                               gyönyörű pillantásba.