23. rész ~ A nagy nap (1. rész)

Avery Johnson

Imádtam az esküvőket.

Már kiskoromban elkezdődött ez a szenvedélyem. A zsebpénzemből általában mindig anyuval esküvői magazint vettem, amin ő jót mosolygott, de megvette, mert tudta, ebből a tervemből semmi sem lesz. Mindig a lámpaoltás és a jó éjt puszik után vettem elő, hogy gyönyörködjek a menyasszonyi ruhákban, a dekorációkban, kiegészítőkben. Mindenben, ami az esküvőt esküvővé teszi, és mindenben, ami egy kislánynak maga a mennyország. 

A szüleim sosem akarták, hogy ezt csináljam, mert ebből nem lehet jól megélni, hiszen csak időszakos, te nem erre születtél, neked nagyobb dolgokat kell elérned. Legyél, orvos, ügyvéd, bármi, ami után doktor titulust kapsz, de ne hozz szégyent a fejünkre, ne akarj esküvőszervező lenni. Éreztem a hanglejtésükből, hogy nem rajonganak ezért az ötletért, a nézésükből is láttam, hogy ó, miket gondol? Ő esküvőszervező...ugyan már...

És világ életemben belém sulykolták azt, hogy te nem leszel ebben tehetséges, neked nem ezt kell csinálnod, és ahogyan tiltottak tőle, én annál jobban kapaszkodtam belé, annál jobban ezt akartam csinálni, hogy bebizonyíthassam, igen, elértem a céljaimat. 

Amikor pedig elértem a céljaimat, akkor már nem érdekeltem őket. Nem úgy néztek rám csalódtak bennem, mert nem az lettem, amit ők akartak. Nem leszek Dr. Avery Johson se egy kórházban, se egy ügyvédi irodában, sehol. Csak egy egyszerű kis esküvőszervező lettem. 

Ők mindig elfelejtették, hogy a lányuk az álmait követte, elérte, amit szeretett volna, amiért harcolt és küzdött. Harcolt az elvárások ellen, harcolt a szülei ellen, és küzdött az álmaiért, azért, hogy bebizonyítsa, mindent el lehet érni, ha valamit nagyon szeretnénk. 

Anyu és apu elfelejtették, hogy a lányuk érte el mindezt...elfelejtették időközben a lányukat...

Ahogyan elnézegettem maga a tükörben, rajtam az esküvőre már felvett piros, comb felé érő, hosszú ujjú, lenge ruhában, rájöttem, hogy nem bántam meg semmit. Lehet négy évvel ezelőtt nem így terveztem az életemet, akkor minden szép volt, akkor volt mellettem valaki, aki támogatott, aki segített, és aki azt mondta ne adjam fel, harcoljak az álmaimért. 

Miatta lettem az, aki ma vagyok. Neki köszönhettem azt, hogy esküvőszervező vagyok, hogy az álmaimat élem, ami néha elég fárasztó, mint manapság, de tudtam, megér mindent, amíg boldog, szerelmes mosolyokat kaphatok ajándékba. 

Nem akartam se orvos, se ügyvéd lenni, nem akartam a szüleim akaratának megfelelni, és ezt ő tanította meg nekem, mert mire ő erre rájött, addigra késő volt, addigra minden megváltozott. Négy évvel ezelőtt ott állva mellette jöttem rá, milyen rövid az élet, hogy minden apró pillanatot, percet ki kell használni, mert sosem tudni mikor lesz vége. 

Ő neki már nem volt több perce, se órája, se semmije. Tudtam, büszke volt rám, hogy kiálltam magamért, mindig magamat néztem és nem a szüleimet. Ezért volt nekem olyan szörnyen fontos, és ezért hiányzott a napok minden percében, mert nem volt ki mellettem álljon, kinek kiöntsem a szívem, kivel egy hatalmasat beszélgessek. Egyedül maradtam minden gondommal, gondolatommal. Senkivel nem tudtam megosztani, ha rossz élményem volt, ha valaki felhúzott, ha egy esküvő túl szép volt. Hiányzott. Borzasztóan hiányzott. Megöleltem volna, és kértem volna, hogy jöjjön vissza hozzám, beszélgessen velem, hallgasson meg, mert pokolian fáj minden nap a hallgatás, a senkivel nem beszélgetés. 

Annyira hiányzott..

Annyira, de annyira..

Minden más lenne, ha itt lenne. Együtt laknánk, mindent elmesélhetnék neki,  terveznénk a nyaralásunkat, ahol kipihenhetem magam, ahol jó csokiszínűre barnulnánk a tengerparton. Imádta a tengerpartot, ezért tudom, hogy nem adna abból. Lehet megtudnám győzni, hogy menjünk városnézős nyaralásra, de akkor is a közelben lennie kell tengerpartnak. 

- Csak egy napra hadd kapjalak vissza. - suttogtam a plafon felé, miközben szemeimből folytak a könnyek. A bánatos, szomorú könnyek.

Mindent elmesélnék neki, ami bántja a szívemet, elmondanám neki, hogy szörnyű hazajönni  az üres házba, tudván, hogy a szüleimet sem hívhatom fel, mert nem érdekli őket az életem. Senki nincs, akire támaszkodhatok, ő volt nekem az egyetlen, akit akár az éjszaka folyamán is felhívhattam. 

- Bárcsak lenne egy telefon a Mennyország felé, hogy beszélhessek veled. - sok volt ez a szívemnek. A hiányérzet, a fáradtság csak erősítette azt, hogy legszívesebben egész nap sírtam volna. 

Nem tudom miért jutott most éppen ő az eszembe. Csak bekúsztak a fejembe az emlékek róla, a mosolyok, a nevetések, amik tőle származtak, és talán ma éreztem azt igazán, hogy magányos vagyok. Hogy nincs mellettem senki, akinek bármit elmondhatok. Egy barát, egy társ, egy szülő, egy bárki, akire számíthatok. 

Ott volt nekem Katy, aki hamarosan az oltárhoz áll, és férjhez megy álmai férfiához. De még neki sem tudtam volna semmit sem elmondani olyan őszintén, ahogyan kellett volna. 

Féltem megbízni az emberekben, nem mertem őket közel engedni magamhoz, nehogy itt hagyjanak, miután megszerettem őket, úgy mint ő. 
Hatalmas fájdalommal járt az ő elvesztése. Hetekig nem találtam a helyemet, nem tudtam az életemmel mit kezdjek, hiszen megszoktam, hogy mellettem van ő, és a többi barátom is. Aztán egy másodperc és vége volt mindennek...
Nem volt se ő, és később már a barátaink sem, mert engem hibáztattak... A szüleim egyfolytában azt hajtogatták, hogy lesznek még barátaim, ne sírjak. Hogy lehet valaki ilyen szívtelen? Ilyen érzéketlen? 
Van gyerekük...nem érezték át a helyzet súlyosságát?
A szomorú időkben minden támogatás, váll nélkül, ahol kisírhattam volna magam inkább bezárkóztam a lelkembe, senkinek nem nyíltam meg, és voltam. 
Az esküvőszervezés volt a kiút, mert a fülemben csengtek az Angyal szavai, hogy nem szabad feladni. És én nem adtam fel!
Valóra váltak az esküvői magazinokban elképzelt ruhák, amely szebbnél-szebb lányok viseltek, valóssággá vált megannyi hercegnős helyszín, ahol minden lány legnagyobb álma valóra vált. 
Ahogyan az enyém is, hiszen ő miatta lettem az, aki vagyok. 
Ha ő nincs, talán valami ügyvédi irodában robotolok, ami nem is érdekelt volna, és biztos mindenkit ártatlannak nyilvánítottam voltam.. 
Tudtam, hogy nem csak az ő érdeme, hanem az enyém. És azt is tudtam, hogy ha itt lenne velem, a mai napig verhetetlen csapatot alkotnánk. 
Mint négy évvel ezelőtt...

Reggel korán a csapatommal kivonultunk, hogy minden dekorációt megcsináljunk, pontosabban ők, én pedig felügyeltem és segítettem nekik. Fontos volt, hogy Katy ne idegeskedjen azzal, hogy minden rendben van-e, ezért sokszor küldtem neki képeket az előkészületekről, ő pedig millió mosolygós, vigyorgó fejjel és szívvel válaszolt rá. 
Elégedett volt, nekem pedig ez az egyetlen célom, hogy a menyasszonyok mindennel elégedettek legyenek, főleg Katy, akivel azért nem volt mindig habostorta az esküvőszervezés. 
Mivel én is a meghívott vendégek listáján szerepeltem, ezért hamarabb elmentem a helyszínekről, de előtte még a többieknek kiadtam utasításba, hogy küldjenek képeket, ha végeztek. Ez az esküvő közelebb állt a szívemhez, mint a többi, mert Katy és Tom már olyanok lettek nekem, mint a barátaim. Na, meg Harry...ő pedig Harry.
Katy felajánlotta, hogy készülődjek nála, velük, hiszen ott lesz a fodrász, a sminkes, de én nemet mondtam. Megmondtam neki, hogy ez az ő napja, és nekem is kényelmesebb ha otthon készülődhetek el, és nem kell a ruhámat cipelnem, nem akartam, hogy összegyűrődjön. Az igazi ok pedig az volt, hogy fáradt voltam, és sajnos ilyenkor már egy kicsit nehezebben bírom elviselni az embereket, ezért nem akartam hallgatni Katy jajgatását, és miegymást. Megígértem, hogy ha kell rájuk nézek, de az anyukája azt mondta, hagyjam, és én is készülődjek. Kedveltem Katy anyukáját, mert érezte, hogy mire volt szükségem. Érezte, hogy nehezen bírnám elviselni a lányát. 
Ahogyan ebben a pillanatban ő is nehezen viselheti el.

Így hát miután megbizonyosodtam arról, hogy mindegyik helyszínen minden úgy lesz kialakítva, ahogyan az meg volt beszélve, hazamentem készülődni és pihennie egy kicsit. Harry már többször írt a nap folyamán, hogy hány órára érkezik értem, ugyanis megkért,  tartsak vele az esküvőre. Én pedig mit veszíthetek alapon, belementem. Miért ne? Hiszen Harryvel semmi baj nem volt, csak egy páran úgy írták le, ahogyan látták, de nem tudták miért olyan, amilyen. Én sem, de nem ítélkeztem felette.

Amikor a telefonom zenélni kezdtem, elvettem az éjjeli szekrényemről és felvettem.

- Haló?

- Kisasszony. Megérkezett a taxija, ami elviszi a szörnyen nyálas esküvőre. 

Felnevettem. 

- Oh. Olyan szörnyű eseményre megyünk?

- A díszítéssel és a szervezéssel nincs gond, hiszen a világ legjobb esküvőszervezője alkotta. Azokkal van a legnagyobb probléma, akik miatt ez az egész lett. Ha tudná ifjú Hölgy, milyen elviselhetetlen ez a két ember.. - sóhajtotta. Próbáltam visszafogni a nevetésemet, és folytatni a játékát. 

- Hát akkor lehet nem is kéne részt vennem eme eseményen, ha minden csöpögni fog a sziruptól..

- Nem-nem kedvesem! Ha én szenvedek, akkor Ön is fog!

- Miért akar maga másnak is rosszat? A saját nyomorát átakarja ragasztani másra?

- Igen, így igaz, Kisasszony. Kérem, tartson velem ebbe a szörnyen giccses és mázos bálba. 

- Feltételhez kötöm. - vigyorodtam el. Tudtam mit kívántam napok óta, és ezt akkor Harry valóra is válthatja. 

- Hát nem játszik tisztességesen, de halljam. 

- El kell vinnie egy tekintélyes étterembe, ahol a gyorsaság a cél, és amely a kiemelkedő hamburgeréről híres. 

- Á, hát nem tudom a pénztárcám mennyire bírná ezt a drága éttermet..

Felkuncogtam, de próbáltam visszaszerezni a komolyságomat.

- Semmi baj. Kisegítem magát, kedves Uram. 

- Azt megköszönném majd. Ahogyan azt is, ha most lesétálna hozzám, hogy lássam, mily csodás lányt kell elvinnem a bálba. 

 Elpirultam, és leraktam a telefont. A tükörben megigazítottam a sminkemet, ami a sírástól egy kicsit elmaszatolódott. Vettem egy nagy levegőt, felvettem a kis táskámat, és miután bezártam a bejárati ajtót lementem Harryhez, aki már a kocsijánál állva várt rám. Végig néztem rajta. Azt az öltönyt viselte amit választott hetekkel ezelőtt. Fekete vászon nadrágot, fekete cipővel, fehér inggel és fekete zakóval viselt. Túl sanszos? Ó, nem. Harry ebben is tökéletes volt!

Leértem hozzá, ő közelebb lépett, és elmosolyodott.

- Csodásan festesz. - tetőtől talpig végig mért, pajkos tekintetét az enyémbe fúrta. A testem épp úgy reagált erre a nézésre, ahogyan mostanában szokott. Forrósággal, és gyomor remegéssel. 

Ez a srác...

- Köszönöm. - mosolyogva tűrtem hátra a hajamat zavaromban. Lesütöttem a tekintetemet, de ő nem hagyta. Felemelte az államat, és követelte, hogy a szemeibe nézzek. 
Megtettem. 
Elvesztem csodálatos, zöld szemeiben, amik csillogtak, és ragyogtak. 
- Gyönyörű vagy. - suttogta, én pedig megnémulva néztem csak a szemeibe.
Most mit mondhattam volna?
- Te is nagyon jól nézel ki. - suttogtam. 
Nem tudom miért suttogtunk, hiszen senki nem volt az utcán, de a pillanat, a túl közeli testi kontaktus megkövetelte azt. 
- Mehetünk a bálba gyönyörűség? - az ajkaimra nézett, én pedig csak bólintottam, és kívántam az ajkait az ajkaimon. Csak egy pillanatra, egy másodpercre, hogy érezzem ugyanolyan csodás az ajkainak íze, mint két nappal ezelőtt. 
Megmutatta, hogy ugyanolyan. 
Óvatosan nyomta a száját a számra, lassan kezdve mozgatni azokat. Az ajkaim automatikusan követték minden mozdulatát, hogy egy érzéki, lassú csókolózásba kezdjünk. 
Nem volt vadság, nem volt nyelv, csak az ajkaink, ahogyan lassan kényeztetik egymást, mielőtt elmennénk életünk első báljába...