17. rész ~ Kék végtelen

Harry Styles

Láttam Avery arcán a hitetlenkedést, és a döbbenetet, mikor közöltem vele, kirúgnám Tomot a klubból, ha továbbra is elhanyagolja. A velem szemben ülő lánynak az arcára volt írva, hogy "Persze. Ezt még én sem hiszem el!"

Márpedig de. Megtettem volna. 

Miért csináljam olyan valakivel a klubot, aki szarik az egészre rá, és még a közeljövőben is ez a szituáció fog fent maradni? Tom elutazik egy hosszú, pihentető nászútra, ahol lógatja a lábát a medencébe, úszik a tengerben, koktélt szürcsölget a parton. Én meg? Én pedig az esős, hideg Londonban fogok rohadni minden egyes nap a Hardban, hogy amúgy Tomnak legyen miből kifizetni álmai nászútját, pontosabban Katy álmai nászútját. 

Önző lettem volna?

Önző dolog az, hogy kirakom a legjobb barátomat a közösen megálmodott és felépített klubunkból?

Hm. Lehet. 

Önző az, hogy csak saját magammal foglalkozok és azzal, hogy nekem jó legyen?

Na, ez már nem önzőség. Ha valaki felelősséget vállal valamiért az igenis tegye a kötelességét, ahogyan kell. 

Ócskát példát tudok felhozni. De, ha van egy férfi, aki teherbe ejti a feleségét. Minden happy, és szép meg jó, megszületik a baba, a férj kezd inkább többet dolgozni, és keveset a családdal tölteni, azt megérti a feleség? Eltűri azt, hogy amit amúgy ketten csináltak, azt egyedül ő csinálja?

De nem ám. 

A Hard a gyerekünk, és Tom az apja, aki kurvára nem foglalkozik a gyerekkel. Ezért fogom én őt választás elé állítani. Vagy marad, vagy megy. Ha marad, akkor többet lesz a gyerekkel, ha megy, sosem látja többet a gyereket. 

Lehet hülye példa volt, de a lényeg átjött. 

- Minden készen áll az esküvőre? - eddig végig Tomról és Katyről beszéltünk. Tudtam, hogy Avery okos és levágja, hogy most is róluk kérdezek. 

- Szerencsére igen. - mosolygott, de arcán még mindig ott ült az alighiszemel kifejezés. 

Naiv volt még sok témát érintően...az üzletben tényleg nincsen barátság. Vagyis a kettő igen nehezen fért meg egymás mellett, és amint látszik ezzel Tommal belekerültünk ebbe a sorba. Vagy ki tudja?

Ha akarnánk, lehet tudnánk kompromisszumot kötni. De ő sem erőltette sosem. 

- Hányszor zaklat naponta Katy? 

Avery nevetett, és megrázta a fejét. 

- Nem olyan sokszor. 

- Még mindig vannak kívánságai? - tehetetlen egy nőszemély...

- Szombaton kora reggel hívott, amikor azt sem tudtam hol áll a fejem, hogy Tomnak mégsem tetszik a terítő színe, azaz a halvány lila, mert az már szerinte sok lenne a lilából. 

 Ráncoltam a homlokomat. Tom meg a terítők? Komolyan? Neki kurvára mindegy, hogy milyen színe abroszra rakja a tányérját. 

- Mit mondtál rá? - hát én biztos elküldtem volna jó messzire. Több esze van egy molylepkének, mint Katynek. Az esküvője előtt egy héttel akar változtatni a dolgokon..

- Hát, hogy nem lehetséges. Sajnálom, ha Tomnak nem tetszik, de akkor Katyt ismerve az egész koncepció bukik. Mert hogy legyen inkább halvány narancssárga az abrosz. De akkor a székszoknyák masnija is legyen barack sárga.  - megforgatta a szemeit. - Imádom Katyt, de akkor szombaton nagyon felhúzott. - nevetett. - Amikor nem tudod hova kapkodj, van egy csomó elintéznivalód, de foglalkozz azzal, hogy valaki az esküvője előtt egy héttel akar valamit kicserélni. 

- De Tom szerintem leszarta az abroszokat. - ráncoltam a homlokomat. Ez a sztori valahol sántított, és tudtam, nem Avery hazudik.

- Utána hívott Tom, miszerint hallotta Katy kis hisztijét, és nem volt belőle igaz semmi sem, mert ő megmondta az elején is, nem érdekli milyen színű lesz a terítő. Csak az számít, hogy Katy legyen a felesége. 

  Aki egy hazug kis dög. Miért nézi Tomot ostobának?

- Mit mondtál neki? - rendeltem a pincér csajtól egy pohár jeges vizet. Muszáj volt magam valamivel lehűteni. A csaj azonnal szorgoskodott is, és perceken belül előttem volt a kért víz, plusz két mell, amikhez most nem volt kedvem. Dekoratív lány volt be kell vallanom, hosszú combok, hatalmas mellek, amiket persze takart a póló anyaga, de hát domborodott rendesen, és kerek fenék. 

Olyan lány, akit szívesen láttam volna, ahogyan ruha nélkül előttem térdel. 

De most nem érdekelt. Most csak az érdekelt, hogy a legjobb barátom menyasszonya mekkora egy liba. 

- Mármint Tomnak?

Bólintottam, és nagyot kortyoltam a vizemből, aminek hidegsége azonnal lehűtötte felforrósodott testemet. 

- Hogy beszélje meg ezt a menyasszonyával. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, bele nem akartam szólni, de azt elmondtam Tomnak, hogy változtatni már nem tudok. Utána hívott Katy, hogy miért mártottam be Tomnál. Egyáltalán nem értettem az egészet, és meg is haragudott rám, de délután visszahívott és bocsánatot kért. 

- Mivel magyarázta az ostobaságát?

- A stressz és az izgalom. Elhiszem, hogy ideges meg minden, de sajnos az nem megoldás, ha az utolsó pillanatban teljesen másmilyen esküvőt akar szervezni. Ahhoz már késő van. 

- Mások is csináltak már ilyet?

- Nem Katy az egyetlen. - mosolygott. - Csak ő a vőlegényére kente, a többiek azért nyíltan megmondják hogy ők szeretnének változtatni. Nagyon sok lehetőség van már esküvői témában. Annyi szín, annyi tipp, annyi minden, hogy a menyasszonyok nem győznek választani, és mindet szeretnék az esküvőjükre. 

- De Katy sosem tudott dönteni semmiben sem.. - határozottan ennek a kijelentésnek az alapja elég régre nyúlt vissza...

- Hogy érted? - ráncolta homlokát Avery.

- Ahogyan mondom. Mindig nehezen választott, lehetett szó bármiről. Ruha, cipő, Katynek mind kellett, vagy ha az egyiket nem tudta megvenni, hisztizett. 

- De jó fej volt nem?

- Volt, igen. Aztán az agyára ment a pénz. - nevettem. Még mielőtt Avery belemélyedt volna az egész beszélgetésbe Katyről, gyorsan témát váltottam. - De ne róla beszéljünk.

- Hanem rólad. Szóval Holmes Chapel.. - vigyorgott. 

Nevettem, és bólogattam.

Istenem...mennyire jó volt otthon lenni. 

- Igen. Mit szeretnél tudni? - ha ennél a témánál maradunk, bármire válaszolok készséggel neki. 

- Szép város?

- Igen. Nekem igen. - féloldalas mosolyra húztam a számat. Ez egy elég felesleges kérdés volt, de neki elnéztem. Elpirult kérdése furcsaságán. Szerintem rájött ő is, hogy mindenki szereti azt a helyet, ahol felnőtt, ahová minden köti őt, főleg a családja.
Azért mert fiúból vagyok, attól nekem is hiányzik a családom. 
- Ez egy elég buta kérdés volt... - arcát szégyenlősen lefele hajtotta. 
Szélesen vigyorogni kezdtem. 
Milyen aranyos, amikor ennyire zavarban van.
- Semmi gáz. Te itt nőttél fel Londonban? - próbáltam elterelni a figyelmét Holmes Chapelről és zavaráról. Ha saját magáról kérdezgetem, csak nem lesz zavarban.
- Igen. - bólintott, és ki itta a maradék turmixát, amit még időközben rendelt. 
- Hogyhogy nem a szüleiddel laksz? Vagy vágytál a magányra?
- Ömm.. - láttam, ahogyan feszengeni kezdett a széken. Lehet meredek vizekre eveztem ezzel a témával kapcsolatban? - Hát igen. Jó volt külön válni. 
- Szörnyű szülők? - puhatolóztam. Nem akartam tapló lenni, és zavarba hozni őt, újra.
- Hát...valami olyasmi. - elmosolyodott. De ez nem az az Averys mosoly volt, ami mindig játszott az arcán, az a boldog, őszinte mosoly. Ez a mosoly volt ami tele volt fájdalommal, és emlékekkel. Ugyanez látszott a szemein. A sok-sok fájdalom.
Vajon miért volt ennyire bánatos?
- Ne firtassuk, igaz? - átnyúltam az asztalon és megfogtam a kezét. Bőre puhán és simogatóan terült szét a tenyerem alatt. Lenézett a kezeinkre, és szinte láttam rajta, hogy elfelejtett levegőt venni. Annyira puha volt a keze, hogy a testemnek alig tudtam megálljt parancsolni, ha tehettem volna, még többet, és még többet érintettem volna. Az egész testét akartam megfogni, megérinteni, megízlelni. A testemen minden egyes kis szőr égnek meredt, leblokkoltam és elöntötte a testemet a forróság.
Úr Isten...
Mi a fasz volt ezt?
Mintha csak megsimítottam volna a kezét, már húztam is vissza, mert tudtam, ha tovább ott tartom, az egyikünkre sem lesz jó hatással. 
- Ha lehet, ne. - mosolygott rám, és eltűrte a haját. Végig figyelte, ahogyan a pincér lány összeszedi a tányérjainkat, poharainkat. Én pedig végig őt néztem.
Miért bámulta annyira azt a csajt? Azt hiszi, hogy ő nem olyan dekoratív mint a kis felszolgáló?
Hát mondjuk igen. Tényleg nem. Sokkal szebb, természetesebb, sokkal nőiesebb, mint a fenekét rázó pincérlány. 
Jó ég, Harry. Mi a szar van veled?
Még én magam sem ismertem magamra, bár igaz, ami igaz, Avery szép volt. A vak nem látta csak, hogy mennyire természetes szépség. Az arca hibátlan, formás ajkak, gyönyörű szemek, és hozzá a szőke haj. Ki ne döglene utána?
Nekem például muszáj volt valahogy ellenállnom neki...nem lehet köztem és közte egy éjszakánál több. De azt ő nem érdemli meg. 
Viszont a párkapcsolat kizárva. Még vele is. 
Miután fizettem, és adtam egy kis borravalót a lánynak - nem olyan sokat, hogy azt higgye ki akarok vele kezdeni -, kimentünk, besegítettem Averyt az autóba, és elindultam vele a háza felé.
- Muszáj a Hardos ügyeket elintéznem, ne haragudj. - néztem rá bocsánatkérően. Tomnak csak tegnapig tartott a munkaideje, hétfőn nekem kell mindent elintéznem.
- Semmi baj. - mosolygott. - Nekem is mindent el kell intéznem az esküvőkkel kapcsolatban. Meg lesz Katy lánybúcsúja, azt is el kell intéznem. 
- Tényleg. Csütörtökön. - majdnem elfelejtettem a legjobb barátom legénybúcsúját. - Azt is te szervezed?
- Csak segítek.
- Én adom a helyet Tomnak, az elég nagy segítség nem? - vigyorogtam, és leállítottam az autót a háza előtt. 
- Meg Katynek is. - nevetett.
- Nem is értem...ennyire nem bírnak egymás nélkül meglenni?
- Na, ezt nem tudom. Bár én nem tartanám ott a lánybúcsúmat, ahol a vőlegényem a legénybúcsút. 
- Igen, köszönöm. - sóhajtottam. - Valaki legalább azon a véleményen van, mint én. 
- Ez az ő életük, Harry. Nem lehet beleszólni. 
- Szombaton fogják elbaszni. - forgattam meg a szemeimet. 
- Naaa. - csúnyán nézett rám. - Ha mindenki így fogná fel, mint te, nem lenne munkám. 
- Igen, igazad van, bocsi. - rámosolyogtam, kiszálltam az autóból, odasiettem az ő felére, és kinyitottam neki az ajtót. 
- Köszönöm a reggelit. - mosolyogva nézett rám, miután kiszállt az autóból.
- Nagyon szívesen. Megismételhetnénk valamikor. 
- Én benne vagyok. - fellépett a járdára, majd a bejárati ajtóhoz ment. Felsétáltam vele, de ott maradtam. 
- Megyek dolgozni. Te ne dolgozz olyan sokat. - húztam fel a szemöldökömet. 
- Csak amennyit kell. - nevetett. 
- Annál nem többet.
- De nem ám. - mosolygott, és a szemeimbe nézett. 
Messzebb álltam tőle, de éreztem ahogyan gyorsabban veszi a levegőt, és az volt a legnagyobb baj, hogy én is így reagáltam szemeinek látványától. 
Gyönyörű volt. Kék, mint a tenger. Olyan végtelen, rengeteg lehetőséggel teli. Vannak benne sziklák, ahol néha megakad ez a tiszta kékség, de gőzerővel dolgozik azon, hogy továbblépjen, és haladjon az útja előre. Vannak gyönyörű partszakaszok, amik csak kis mértékben fedezhetők fel, de örök emléket adnak. 
Néztünk egymás szemeibe. Én az ő kék végtelenjébe, ő pedig az én zöld sivárságomba.
De nem akartam megcsókolni. Őt nem, még nem. 
Így csak az arcára nyomtam egy puszit, mielőtt elindultam volna a járdaszegély mentén álló autómhoz.