Prológus

Avery Johnson

"A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy mintha mi sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár. Az élet nem néz hátra."

2012 őszén a londoni időjárás még hozzá képest is sokkal jobb volt, mint azt az itt élő emberek megszokták. Az eső nem esett, a szél lengedezett, és minden hőmérő a plusz nyolc és a plusz tíz fok között mutatta a hőmérsékletet, és mindenki maga eldönthette hány fokot érez a levegőben. 

Én azonban ezt az értéket nem a plusz nyolc és tíz közé tettem volna, sőt, nem is a pluszba, hanem a mínuszba.

Egész testemben reszkettem, fáztam, úgy, ahogyan eddig még sosem volt rá példa. Megszoktam már ezt az időt, de talán az elmúlt tizennyolc évemben még sosem fáztam ennyire, mint most. Az a reszketés, az a hűvösség, ami az egész testedet körbejárja, behatol minden sejted, szöveted és csontod közé, hogy éreztesse veled; "Igen, itt vagyok! Itt vagyok, és gyilkos vagyok! Reszkessen a tested!"

Elérte a célját..

A kabátomat már ha tudtam volna sem lehetett volna jobban összehúzni, mint amennyire azt még indulás előtt, otthon megtettem. Viszont tisztában voltam vele, ha több tucat pléddel takarnának be is ugyanennyire fáznék. 

De nem az időjárás miatt reszkettem ennyire, ez mind attól volt, ami körülvett, ami a bensőmbe letelepedett. 

Az a víz, amit a nyakadba borítanak, és nem a kellemesen meleg, ami körbeölel, mint a nap sugarai a tengerparton, vagy mint egy pihe-puha pléd. Nem. Ez az a víz volt, ami jéghideg, és, hogy még pokolibban fájjon, jégkockákat dobáltak bele, amik amint rád érnek, fájdalmasan koppannak tested minden elérhető kis négyzetmilliméterén.  

Még jobban reszkettem, ahogyan körbenéztem az egész helyszínen. 

Az a kis utcácska, amelyben annyira szerettem sétálni. A házak szinte egyformák, az emberek kedvesek, mindenkire mosolyognak, attól függetlenül ismerik-e azt az illetőt, a gyerekek önfeledtek, boldogok, a nyári napokon az ő kacagásaiktól és boldog sikításaiktól zeng az egész utca.

Tizennyolc évesen ez volt az a hely, ahol elbújtam, ahol önmagam lehettem és, ahol tudtam, hogy soha, senki nem fog rám találni. Nem is kerestek volna itt. 

Hogyan is kerestek volna?

Majd pont egy kis, fényűzés nélküli utcában, átlagos házak között...

Soha, senki, de mégis valaki. 

Egy valaki mindig tudta hol kell keressen, és mindig rám is talált.

Ő volt az egyetlen, aki tudta milyen vagyok valójában. Legjobb barát, lelki társ, aki a leghidegebb őszi napon is megtalált. 

Figyeltem, ahogyan a bámészkodó emberek egyszerre elakadt lélegzettel figyelik az engem körülvevő eseményeket. Legszívesebben oda kiabáltam volna nekik, hogy; "Mondják már el nekem is, amit látnak!" "Nem tudom felfogni!"

De még sem adtam ki egyetlen hangot sem, csak némán követtem a tekintetemmel minden igyekvő, gyors mozgást, amit ebben a helyzetben tenniük kellett. Az emberek körbevettek, nyugtattak, én azonban mégsem rájuk figyeltem. 

Egyetlen pontra szegeztem a tekintetemet, egy angyalra, akit a szemeim előtt láttam, aki percekkel ezelőtt azt mondta, minden rendben lesz, csak tartsak ki. 

Minden rendben lesz...

Minden ember ezt mondja a nehéz pillanatokban? De vajon mit szólnának ahhoz, ha velük történne valami, és én állítanék oda hozzájuk, miközben azt mondanám; "Héj, figyelj. Hidd el, minden rendben lesz."? Vajon azt felelnék, hogy; "Igen, tudom."?

Nem. 

Senki nem mondaná ezt. 

A bensőmben megnyugvást érzek, amikor az embereket arrébb terelik, én pedig nyugodtan hunyom le a szemeimet, és adom át magam a csendnek, amit a fejemben képzelek el. A valóságban ugyanis körülöttem hatalmas hangzavar van. Nem akarom hallani..elég volt. 

Nem bírok már bármilyen hangot is meghallani!

A legszívesebben rátapasztanám a kezeimet a füleimre, de nem megy. Nem bírom..már ehhez sincs erőm. 

Elfáradtam..

Túl sok volt már nekem ez az egész, de az angyal azt súgja, "Nem, Avery! Neked nem lehet eleged! Neked mindent ki kell bírnod!"

Ezt még én sem fogom bírni, és az Angyal ezt nagyon jól tudja. 

Ő csodálatosan fest fehér glóriájával, hatalmas, csodálatos, ragyogó fehér tollakkal ékesített szárnyaival. Egy igazi angyal. 

Csak rá koncentrálok. 

Csak őt figyelem, és csak neki próbálom elhinni azt, hogy minden rendben lesz. 

Habár tudom, hogy baromság...

Mert most már soha, semmi nem lesz rendben...